Hegedűs Imre János írása Beregi Tamás Egyszer egy kutya című kötetéről

A kép elválaszthatatlan a betűtől, a könyv az iniciálékkal és miniatűrökkel együtt született, egy középkori kódex díszítőelemei legalább akkora értékek, mint a szövegek tartalmai, Nagy Lajos korában készült Képes Krónika vagy Mátyás Corvinái erről híresek.

Beregi Tamás könyvét többek között azért veszi szívesen kézbe az olvasó, mert az illusztrációkat Kumi Obata japán grafikusművész készítette. Tanácsos először ezekkel a szenzációs illusztrációkkal foglalkozni. Első pillantásra gyermekrajzoknak tűnnek. Vagy a naiv népművészet termékeinek. A címlapon elnagyolt vonalakkal egy kutya, a szája akár egy madárcsőr, hosszú orrú disznóra is hasonlít, lábai mintha fából lennének, a test lejt hátrafelé, árva, elesett, szerencsétlen pária, fölötte, az égen fekete, illetve szürke csillag és a sarló alakú Hold. Ehhez hasonló rajzot bármelyik gyermekkönyvben találunk, de Kumi Obata zsenialitása révén kozmikus látomássá tágul(hat) a kép, magasból, valahonnan az űrből csillag hull alá, s mintha az óceán vizébe pottyanna, körkörösen hullámzik a víz a becsapódás helyén. Megéri a fáradságot, ha végiglapozzuk a könyvet, és csak a rajzok fölé hajolva meditálunk.

Természetesen az éhenkórász kutya a „főszereplő” mindeniken, később, ha már elolvastuk Beregi munkáját, megtudjuk, hogy Lulu a neve a korcsnak, nos, ez a Lulu átmenetet képez a tárgyak és az élőlények között, a 105. oldalon például négy példányban látjuk viszont, a lábak mintha gyufaszálból lennének, és fekete szőre drótra emlékeztet. Különös mezőben állnak ezek a kutyafigurák, pálcika vonalakból álló fácskák veszik körbe őket, de a szöveg, ami a rajz alatt áll, és hozzátartozik a rajzhoz, mindent megmagyaráz: „HISZEN NEM SZÁMÍT A MÉRET, A SZÍN, AZ ÉLETKOR, ÉS FŐLEG A FAJTISZTASÁG, SŐT AZ EHHEZ VALÓ TARTOZÁS NÉHA ÉPPHOGY NEVETSÉGES”.

Ezzel már beleszippantottunk a könyv alapgondolatába. Kristálytiszta demokratizmus jellemzi a szerző világát, az ember ordas bajával száll szembe Beregi, a fajiság eltúlzott fontosságát cáfolja, sőt értéknek, érdemnek tartja a keveredésből keletkezett biológiai terméket.

Lulu, Bertram kedves kutyája ugyanis korcs. Ez a jelző, ha emberre alkalmazzuk, sértő, de az ebek világában nem az, ellenkezőleg, az ismeretlen származású, különböző fajták vegyüléséből született kutyaegyvelegek szívósak, strapabírók, tűrik az éhséget, hideget, a zord éjszakákat, ugyanakkor végtelenül kedvesek, figyelmesek, hűségesek.

Még ne szakadjunk el véglegesen a japán illusztrátortól, a fülszövegben megtudjuk Kumi Obatáról, hogy Tokióban él, és „merített gampi-papírra különleges érzékenységű rézkarcokat” készít felnőtt- és gyermekkönyvekhez. A „különleges érzékenységű” minősítésre kapjuk fel a fejünket, és nézegetjük, vizsgájuk, értékeljük újra a munkáit. A miniatürizálás mindenik kép jellemzője, egy hatalmasnak ismert tölgyfa vagy fenyőfa például egy-két centiméteres vonalkából és 3-4 ágacskából áll, egy ház négy, egyenes vonalból – kettő oldalfal, kettő a tető –, s a levegőeget csinos, szép ívű madarak (bizonyára fecskék) hasítják. És ami a legfontosabb: nem válik külön az ég a földtől, nincs választóvonal, egyben van a mélység és a magasság, illetve nincs is mélység és magasság, s mintha a súlytalanság állapotában lebegnének az élőlények, tárgyak. A színezésben következetes Kumi Obata, a pasztelltől nem tágít, világosbarna, halványzöld minden, kivéve a kutya és a madár, azok koromfeketék. Néha olyan érzésünk támad, az óceánok alatt, a tengerfenéken nőtt, egzotikus növények, állatok dzsungelében bóklászunk, máskor meg csillagországban, a kozmoszban lebegünk. A 171. oldalon lévő képen együtt van a kettő, csillagok ragyognak, medúzák úszkálnak, teknősbéka mászik, s hókristályokhoz hasonló alakzatok ragyognak. Nem a rációra, hanem az érzelmekre és az érzékeinkre hatnak ezek a rajzok, a befogadás csakis empirikus lehet.

Tökéletes az összhang a könyv és az illusztrációk között, Beregi Tamás szerencsére nem banális kutyatörténetet írt, nem állatcsucsujgatás, nem babusgatás a mániája, ő egy kicsit megemeli a valóságot, életfilozófiát kapunk, ki is emeli a fülszövegben a lényeget, Bertram, a fiú azért boldog, mert kutyájával átadhatja magát „az ösztönös létezésnek, a természettel való együtt lélegzésnek”.

Rá is fér a külső világ, a környezet gyámolítása, igazi gyermeke ő a modern kornak, mámáhotel termék, alkalmatlan az önálló életre, képtelen a döntésekre. „Bertram – írja Beregi Tamás – a harmincat túllépve még mindig betegesen félt a felelősségvállalástól… A fiatalember egy olyan generációhoz tartozott, amelynek alapvető tulajdonsága, hogy képtelen felnőni, életét ezért végtelen gyermekkorrá nyújtja, folytonosan elodázva a fontos döntéseket.” Íme, a modern, mai világ egyik nagy baja egy kutyamesébe ágyazva.

De valamilyen megoldást keres minden író, minden művész, valamilyen kiutat a szorítóból, ha mást nem, az egyenes gerincet, fölemelt főt feltételezik az emberről. És akkor megjelenik Bertram életében egy ezernyi fajt magában hordozó, korcs kutyaegyveleg. A felemás szemű: „Lulu egyik szeme ugyanis gesztenyebarna volt, a másik meg égszínkék.”

Állatmenhelyről hozta el, fogadta örökbe, olyan a szertartás, mintha anyakönyvi hivatal celebrálná azt. Aztán egy lány is belép a történetbe, nem is akárhogyan: „Lulu, ha meglátta a lányt az utcán, valósággal kitépte a pórázt Bertram kezéből, szaladt Soyához. Rávetődött, nyüszörgött, és összevissza nyalogatta.”

Ezennel túl vagyunk a seregszemlén, van egy jellemében izmosodó fiatalember, egy széplány és egy csodakutya, neki lehet vágni a világnak, megtörténhetnek az addig hihetetlennek képzelt dolgok.

Majdhogynem felesleges ezek után kísérni a kompániát, valóban csodás dolgok történnek, hármasban a Nagytónál töltik a nyarat, közben megjelenik Bertrand elbeszélő költeménye, a Magnum Opus, hatalmas az öröm, és ők mámoros állapotukban azt találgatják, milyen ember lenne Luluból, és milyen kutyák lennének ők. Félig játék, félig filozófia és lélektan. A lét és a nemlét, a más lét keresése, feszegetése!

Lulu betegsége borít fel mindent. Gyógyíthatatlan. Harcba szállnak a betegség ellen. Vidékre költöznek. Pusztul az állat. A „feketeség eljött érte”.

Idáig lehet és kell követni őket. A végkifejletet már nem tartalmazhatja a könyvismertető. Az már az olvasóra tartozik. Az ő felségjoga. Van viszont egy tünet, nevezhetjük kortünetnek is, amely az egész kötetben ott bujkál, motoszkál. A legifjabb nemzedék állapota, sorsa a 21. században. Az önállóság hiánya. A túl hosszú függőség a szülőktől, főleg az édesanyától. Olasz nyelven nevezték meg a tünetet, a szót ismerik már az egész világon: mámáhotel.

Mi történik Bertranddal? Nem a külső történések érdekesek, nem a kutyamese, Beregi Tamás tekintete hála Istennek a kutyaházon túli mezőket pásztázza, és végkövetkeztetése szomorú: „Fiú maradt, de közben öregember lett belőle.”

Ilyen szomorkásan, elégikusan fejeződik be ez a történet. Az élet számtalan apró örömét élik át a hősök, de minden véges, halhatatlanságban csak a zsenik, az alkotók, a felfedezők részesülnek, ők is rendszerint haláluk után.

(Helikon Kiadó, 2021)