Tükör a bükkfatemplomban

Az elmúlt hónapokban sok vizet, sok erdőt láttam. Az esti bandázások, az irodalmi rendezvények utáni beszélgetések külső okok miatt elapadtak, elmaradtak, mi több, maguk az estek is. Helyettük, ahányszor csak megtehettem, a napfényes órákat leginkább valamilyen erdőben töltöttem, távol az emberi világtól. Hétvégeken mindenképpen.

Ezt az új ritmust nem esett nehezemre felvenni, mert szépen illeszkedik a csendesebb részemhez. Szeretem az erdő neszezéseit, viszonylagos csendjét; erdőben, réteken, szabad ég alatt mindig teljesnek érzem magam. Tanulgatom a mezők virágainak nevét, Dipsacus laciniatus, Colchicum autumnale: héjakút mácsonya, őszi kikerics. Ízlelgetem, ledobolom a combomon a szavak ritmusát, próbálom megfejteni titokzatos nevüket.

Szeretem terhelni a testem, szintet mászni. Szeretem elbírni a hátizsákomat, beosztani, amit magammal viszek, amim van. Szeretek kevésből sokat élni, látni.

Március óta élek így – most ősz van, október vége. Az őszi erdő tarka és pompás, a sárgától a zöldön át a bíborig változatos színű levélabrosz fedi a hegyoldalakat. Ha van egy kis napfény is, pazar látványt nyújtanak. A ködös, szemerkélő változat is kedvemre való, olyankor a titokzatosabb arcát mutatja az erdő, jó elveszni benne. Különös, hogy ködös erdőben mintha tisztábban látnám magam. Jobban érzem a testhatáraimat, és a lélekhatáraimat is. Bizonyossággal tudom, ki tartozik valóban hozzám, kivel van dolga az életemnek – és melyek az álságos, hiteltelen kötéseim. Ezeket persze nem számolom fel fénylő felismeréseim után, nem vagdosom vissza kilógó cérnáikat, elférnek a szövetemben, ha úgy tetszik, hagyom őket magamon lógni, erős a vállam.

Szeretem a tölgyerdőket, mert ott ízletes gombákat lehet találni, húsos vargányát, tinórut, napsárga rókagombát. Egy idő után tudja az ember, hol érdemes keresgélni, megjegyzi hamar a szem ezeket a helyeket, és visszajár hozzájuk. Évek múlva is pontosan emlékszem, melyik részen találtam rókagombát, és tudom, hogy ahol az elsőt észreveszem az avarban, ott lesznek mellette a testvérkéi is. A bükkösöket viszont a legszebb rajzolatú erdőinknek gondolom: bükkfatemplomban érzem magam a fái között. Képzeletbeli kapujában sáros csizmámat leveszem.

A minap a Bükk-vidék mesekönyvének egyik színes oldalán, a Szalajka-völgyben jártam, amelynek talán a legszebb része a völgyet lezáró kis tó. Nekem mindenképpen az. Úgy keletkezett, hogy a Szalajka-patakot megduzzasztották több szakaszán, s az egyik ilyen vízterületből fejlődött ki az a tó, amely előtt azon a napon álltam. Türkíz színű a vize, mintha egy osztrák hegyi tó tükrébe néznénk. Biztosan a fénytörés, a felette lévő kék égbolt okozza, vagy a környező fák lombjainak tükröződése. Vagy együtt a kettő. Ilyen színű vizeket nem nagyon látni nálunk, így ezek a találkozások megállító erejűek. Szimbolikus jelentőségűnek láttam a zsilipet is: ha túl sok eső esik, ha túlgyűlik a víz, el lehet vezetni belőle, és a szennyeződés, a jelképes rossz is azon keresztül folyhat el. Valahogy így képzelem el a bennem lakó tavamat, tájamat is: kristálytiszta, áttetsző, szabályozni tudom (és én tudom szabályozni!), hogy az egyensúlyát fenntarthassam. Helyet ad magában az életnek, képes visszatükrözni azt a sok jót, törékeny bőséget, ami körülveszi. Megnyugodni járnak hozzá az emberek.

Mirtse Zsuzsa