Több méter sör

Jaj, ez az értelmiségi mánia: az összefüggések felkutatása, az elméleti bölcselkedés, a rendszeralkotósdi, makacsul összekötni ezt meg azt emezzel és amazzal… Mindenről eszünkbe jut valami, annak utánanézünk, beillesztjük iszonyúan okos rendszerünk gigászi falába – és minél többet olvasunk, annál több dolog jut eszünkbe, az egész izé egyre bonyolultabb… Labirintusunk egyes szakaszai olykor leomlanak, mint a szegedi Dóm téren a kisgyerekeknek kialakított adventi szalmabála-útvesztő járatai december legvégére: folyton elfelejtünk és összekutyulunk valamit (szinte mindent); tökfejünkben városi legendák és hibásan memorizált idézetek kavarognak… Na jó, bevallom, már megint magamról beszélek.

Újév napjáról például nem az új év jut eszembe, hanem az előző, mi több, a jövő. De főként az előző. Erről eszembe jutnak a halottak. Erről eszembe jut, hogy csak néhány héttel ezelőtt, két év késéssel értesültem a nagyszerű lengyel költő, Julia Hartwig haláláról. Erről eszembe jut a madarak etetése, azután eszembe jut ez-az, végül néhány másodperccel később megérkezem oda, hogy mennyit iszik egy ló. Hohó, barátocskám – szólnak közbe Önök –, nem túlságosan kusza eme gondolatmenet, melynek kezdőpontja január elseje, végpontja pedig a ló napi vízigénye? Ugyan, dehogy – felelem teke és tória nélkül –, simán le tudom vezetni, ezt figyeljék meg!

Évtizedek óta kedvelem Julia Hartwig költészetét; krakkói életem során két tucat versét átültettem magyarra. 1921-ben született, a lengyel lírának ahhoz a nagy nemzedékéhez tartozik, melynek tagja Wisława Szymborska és Tadeusz Różewicz. Férje, Artur Międzyrzecki többek között Illyés Gyula verseit fordította lengyelre. Nem értesülhetünk minden hírről azonnal: csak most ősszel fedeztem fel a világhálón, hogy Julia 2017 nyarán meghalt, méghozzá Pennsylvaniában. Nem tudom, miért járt ott kilencvenhat évesen – hiszen Varsóban lakott, a Marszałkowska sugárúton. Akárhogyan is, földi maradványait hazaszállították, s egy híres varsói temetőben helyezték örök nyugalomra. Halála most előhívja bennem egy ötsoros versét, melynek címe Ő ki már nincs, saját fordításomban:

Ő ki már nincs köztünk eteti a madarakat
Mindig is etette miért hagyná abba
Keze láthatatlan ám a madarak látják
és látják a magvakat miket hint
Mik átjárják őket mint az eső a szél

E verset 1997-ben írta, és megnevezetlenül is Bohumil Hrabal előtt tiszteleg, aki ama év februárjában galambetetés közben kizuhant egy prágai kórház ötödik emeleti ablakán. (Azóta is tartja magát a városi legenda, hogy a cseh író szándékosan ugrott a mélybe: a rá jellemző fekete humorral megkomponált öngyilkosságot követett el.) Hrabal nevelőapja könyvelő volt a nymburki sörgyárban, más források szerint a polnai gyárban, de ezt most hagyjuk, ez megint egy értelmiségi túlbonyolítás – a lényeg, hogy a kis Bohumil szorgosan tanulmányozta a közeget, és ezért, hogy életműve egyik legjellemzőbb motívuma a sörgyári világ és a kisvárosi hangulat.

Hrabal Prágában az 1960-as évektől az Aranytigris söröző törzsvendége volt, az agancsos asztaloknál ürítgette korsóit. Egy cseh törzsvendégnek kiváltságai vannak. Tíz évvel ezelőtt, egy csehországi utam során alkalmam nyílt beszélgetni egy vidéki söröző pultosával, aki néhány titkot elém villantott. Például pontosította számomra, hogy egy tisztességes törzsvendég nem egy-két órán keresztül üldögél a kocsmában, hanem kábé reggeltől estig. A napi vendégeknek állandó, névvel megjelölt korsóik vannak, melyekből kizárólag ők ihatnak. A pultos a privát korsókat csak kiöblíti, de soha nem küld rájuk mosogatószert, amely megzavarhatná a fenekükre és falukra tapadt patinás sörzamatot. Egy ilyen korsó űrtartalma természetesen nem öt deci, hanem egy liter. A cseh törzsvendégek nem korsónként rendelik a sört, hanem méterenként: egy egyméteres deszkán öt korsó fér el. Egy-egy törzsvendég a nap során akár három méter sört is megiszik. Visszakérdeztem: egy nap alatt tizenöt litert? Úgy van, felelte a pultos, majd hozzátette: „Egy ló iszik annyit.”

Na kérem. Quod erat demonstrandum!

Zsille Gábor