Telefonbetyár

Dr. Szabó Bonifác vezető politikus elégedetten vonult be szobájába. Végre-valahára vége lett a kampánynak, lejártak a választások, elővett hát egyet a féltve dédelgetett latin-amerikai szivarjai közül. Forgatta, szagolgatta, majd a dohányzóasztalán pihenő guillotinhoz lépett, melyet speciel szivarok végének a lenyisszantására készítenek, megtakarítva használójának némi fáradságot, amint tették azt évszázaddal korábban a szerkezet termetesebb ősei is a történelem zivataros és fáradtságos időszakaiban. A szivart behelyezte a nyílásba, és épp elszabadítani készült a tilót, amikor megcsörrent a mobilja. Magántelefonszám, jelezte a kijelző. Kicsit gondolkodott, aztán mégiscsak vette a hívást, elvégre vége a stressznek, rohanásnak, hátha valami lazább hírt készülnek közölni vele a vonal másik végén. – Nagy Péter vagyok – kezdte mondókáját valaki –, akit ön a kampánya részeként felhívott telefonon pontosan akkor, amikor a fürdőkádban feküdtem. Siettem felvenni a telefont, de megcsúsztam, elestem, és eltörtem két bordám. Azt szeretném közölni önnel…

Mi a csuda, lepődött meg a politikus, vajon kinek jutott eszébe ilyen hülye viccel elrontani az estém? Egyáltalán honnan tudja a telefonszámom, hiszen titkos az összes. Biztos valamelyik kolléga akart megtréfálni. De mire idáig jutott a gondolatmenetében, ismét csörögni kezdett a telefonja. Magántelefonszám ismét, felvette hát, és beleszólt, hogy most mi az ördög van, hát nem kéne ezt csinálni, de hiába. A hang gépiesen mondta a magáét: – Kis Péter vagyok, akit ön a kampánya idején akkor hívott föl, amikor hosszas ringatás után végre sikerült elaltatnom a néhány hónapos hasfájós kisfiam. Azt szeretném mondani…

Kinyomta, most már idegesen, a hívást, letette a telefont. Szivar helyett cigarettára gyújtott, és kezdte furcsán érezni magát. A belső vonalon hívta volna a titkárnőjét, csakhogy abból egy újabb üzenet csendült fel: Fehér Péter vagyok, akit maga felhívott kampány közben, sajnos épp akkor, amikor… Csak annyit mondanék… Piros gomb, piros gomb, üvöltötte immár rettentően mérgesen, s nyomogatta megállás nélkül a megszakító billentyűt Dr. Szabó Bonifác. De mintegy varázsütésre, a helyiségben lévő összes telefonból egyszerre kezdett ömleni a sok géphangú üzenet. Fekete Péter vagyok, akit te felhívtál, amikor azt a vasalót előztem a vizes autópályán, most meg kajálom a kórházi nokedlit… Széles Péter vagyok, gyengén látó, pontosabban vak, nem egyszerű nekem a telefonálgatás… Keskeny Péter vagyok, éppen háztól temettük a sógort… Dr. Szabó Bonifác egyre erősebben érezte és hallotta szíve dobbanásait. Az ütem gyorsult, ereje nőtt. Egy idő után már nem is hallotta a sok Péter siralmát, csupán saját szívverése, halántéka lüktetése és verejtékezése kötötte le. Míg egy pillanatban el nem ájult.

Mikor magához tért, egy valószínűtlenül, mondhatni embertelenül fehér teremben találta magát. Számos szék volt odabent, de egyiken sem ült senki. Persze, gondolta, kivételeznek velem, pedig olyan jó lenne elbeszélgetni valakivel. Egyáltalán, hol lehetek most? De mire belelovalta volna magát komolyabb felderítésekbe, a terem egyetlen ajtaja kinyílt. Az ajtót feltáró ember nem volt elegáns, csupán szolidan öltözött. Arcvonásai sem árulkodtak semmiről, csupán méltóságról, olyan emberről, akivel nem lehet szemtelenkedni.

– Szabó Bonifác? – nézett a politikusra, majd intett neki, hogy kövesse. Szót fogadott, már nagyon várta, hogy történjen valami. Egy folyosón indultak el, az ember elöl, ő mögötte. Jó tizenötpercnyi néma gyaloglás után gondolta, hogy beveti egyik alapvető cselét.

– Olyan ismerős ön valahonnan. Megkérdezhetem a nevét? – szólt a fehér ruháshoz. Az megfordult, és ezt mondta: – Péter.

Dr. Szabó Bonifác csak annyit bírt kinyögni: – Hogyan?

A válasz hasonlóan rövid volt: – Péter. Szent Péter.

 

Király Farkas