„A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben” − Áprily Lajos sorai futottak át a fejemen, amikor megtudtam, hogy február 16-án, szombaton úgy hozza a sorsom, hogy Marosvásárhelyről, ahol egy kiállítás-megnyitó kapcsán jártam, Kolozsváron keresztül fogunk hazajönni. Éppen aznap lesz Kolozsvár történelmi temetőkertjében, a Házsongárdi temetőben Kallós Zoltán néprajztudós, népzenegyűjtő temetése. Éppen akkor leszünk éppen ott.

Forróság ömlött végig bennem, mint amikor láz üti ki az embert, vagy hirtelen tavaszt érez. Nem értettem először ezt, szégyelltem is magam érte. De mert hajlamos vagyok amúgy is túlzott jelentőséget tulajdonítani minden kis részletnek, a részletek egybeesésének pedig kiváltképp, így azt éreztem: velem most valami hatalmasan nagy dolog történik, ami nem lehet véletlen, s éppen ezért nagyon meg kell becsülnöm.
A Válaszúton tartott búcsúztatót már lekéstük volna, így egyből a Házsongárdi temetőbe mentünk. Még volt szűk órácskánk háromig. Vettünk egy csokor fehér virágot, és elindultunk a lejtős hegyoldalon felfelé, a síremlékek között. Nedves, hideg, télvégi idő volt, az a csontig hatoló, az a lelket felmaró. Nyáron, az árnyas fák alatt itt versek születnek, de a téli temető más: kopár, szinte kegyetlen kővilág, valahogy összehúzza ott magát az ember, összekuporodik benne hirtelen a magabiztosság.
Kallós Zoltánt sokan elkísérték utolsó útjára: tanítványai, tisztelői. Jó volt ismerős arcokat látni. Jó volt hallgatni a méltó búcsúztatót. Válaszúton kedvenc dalával, az ördöngösfüzesi bujdosódallal búcsúztatták népzenész társai, akik a sír mellett is folytatták a muzsikálást. Kifelé, a temető kapujában viseletbe öltözött legények és leánykák kínálták fonott kosarakból a diós és mákos kalácsot, apró poharakban az erdélyi gyümölcsfák adta pálinkát. Vettem mindkettőből, mert addigra átfagytam, jólesett a falat étel, a korty ital. Megértettem a jelentőségét is ennek: akik itt maradnak, azoknak talpon kell maradniuk.
Nem is a temetésről szerettem volna írni, inkább a temetőről. A Házsongárdi temető nem véletlenül vált zarándokhelyévé azoknak, akik a magyar Erdély szellemi múltjával szeretnének együtt lenni. Nézegettem a sírokat: Dsida Jenő, Kós Károly, Szenczi Molnár Albert és a magyar művelődéstörténet, irodalom többi nagyjának sírhelyét; valamint a többi magyar emberét is, a Jánosokét, Erzsébetekét, miközben nyomasztó gondolat árnyékolt be: lesz-e, aki ezeket a sírokat is megváltja? S akinek nincs fia, lánya, unokája, annak a csontjaival mi lesz? Biztonságban kellene pedig tudnunk őket is. Mindenkit, aki ide temettetett. Mert egyre nagyobb szükség van ezekre a zarándokhelyekre − és nem csak nekünk van szükségünk rájuk. Ezeknek a helyeknek is egyre nagyobb szükségük lesz ránk. Ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is megállhasson a magyar tavasz a Házsongárdi temető öreg fái alatt.

Mirtse Zsuzsa