Sokat gondolkodom Arany Jánosnak a Madách Imre által írt, Az ember tragédiája című drámához fűzött megjegyzéseiről és javításairól. (Jaja, kisebb összehasonlítási alanyt nem is találtam hirtelen, a mindenséghez mérd magad, vagy mi a szösz.) Hogy mennyire sokat segített a szövegen. Hogy nem is lehet tudni, mennyit. Hogy több ezer javítás lett kivitelezve. (Igen.)

Hát bizony. Így kéne eljárni szerkesztés során nekem is.

Érdemben. Időt ráfordítva. Odatéve a csülköt. Lelkiismeretesen. Satöbbi.

Állítólag azért igencsak lelkiismeretes szerkesztő vagyok, ezt gyakran felróják nekem azok, akiknek késve adok le valamit a sok szöszölés miatt – na de én tudom, mi az igazság, tudom, hogy a korábbi évszázadok lassított (vagy csak eleve lassú) tempójú életében egészen más minőségű szerkesztések zajlottak.

Azok voltak az aranyidők!

Nem tudom, hogy csinálták eleink. Szerkesztő-eleink. De találgatok.

Először is: nem vállaltak egyszerre húsz kéziratot. Beérték eggyel. (És egynek a kifizetett árával.) Így aztán nem kellett éjjel szemkifolyásig olvasniuk, nem kellett belegörnyedniük az életbe, nem kellett még közlekedés közben is, mobilon szövegeket olvasniuk.

Ezáltal aztán sokkal ráérősebben, sokkal igényesebben tudtak dolgozni. (Mielőtt továbbmennénk: ugyanez vonatkozik nem csupán a szerkesztésre, hanem a primér irodalom megalkotására, vagy a műfordításra is. Jut eszembe, hamarosan írok egyet a műfordításhoz szükséges lassúságról is.) Vissza-visszatértek a szöveghez, ízlelgettek egy-egy szót, mondatot, aludtak rá egyet (miután a szerzők is ráérősen aludtak rá… legalább hármat), és bizony nagy szerkesztői antitálentumnak kell lennie annak, aki ilyenkor nem talál egy-egy tetszetős megoldást. (Én is szoktam találni, csak az a baj, hogy ilyenkor az adott könyv már éppen kifordult egy kisteherautó csomagjaként a nyomda kapuján, és elindult a boltok felé.)

Ebben a szakmában ugyanis – a valamilyen szintű stílusérzék, a szerzővel és a szöveg integritásával kapcsolatos alázat, illetve a kommunikáció mellett – a legfontosabb tényező az idő. Ezt úgy kell érteni, hogy régebben az idő azért volt fontos, hogy ráérősen élni tudjanak vele és belőle – manapság viszont azért fontos, mert nincs.

Be kell vallanom, nagyon sűrű időszakon vagyok túl, tényleg volt olyan, hogy tucatnyi szerkesztettem könyv várt a munka különböző fázisaiban – első, második, sokadik olvasás, korrektúra, visszajavítás, korrektúra ellenőrzése, tördelés, első, második, harmadik olvasás, korrektúra, visszajavítás, korrektúra ellenőrzése, Oll Korrektezés. Egyebek mellett, ugye. No meg a szerzőkkel való kapcsolattartás, mert a szerzőnél érzékenyebb lélek nincs, amit én szintén szerzőként és meghasadt tudattal mindenkinél jobban megértek – és a szerzőt nem érdekli, hogy a szerkesztő éppen hány másik könyvet csinál, satöbbi, mert úgy érzi, hogy az ő könyve a legeslegeslegfontosabb.

És a szerzőnek ebben igaza van.

És olykor előfordulhat (és előfordulhatott) (mint ahogy – bizonyára – elő is fordult), hogy a szerkesztő hibázik, bosszantó baki marad a szövegben, összecsúszik két munkafázis (a kisebbeket direkt kihagytam a fenti listából, azok annyira összecsúsznak, hogy külön már nincsenek is, egy-egy naggyá olvadtak össze), megsérül a szerző lelke, késik az engesztelő levél, és ezer másik dolog. Ha volt ilyen, elnézést érte.

Én tényleg úgy szeretném csinálni, ahogy Arany csinálta a Tragédiával. Csak hát nincsen olyan szép bajszom, igen, igen, azt hiszem, a bajsz a titok. Mire megnő, olyan leszek – határozom el most és itt, Önök előtt magamat.

Nagy Koppány Zsolt