Száz éve, augusztus végén

Augusztus végi hőségnapok, a közelgő lehűlés ígéretével. Száz éve ezekben a napokban már Magyarországon is javában aratott a spanyolnátha járvány. A Ganz Mávag Kolónia tisztasági fürdőjét is szükségkórházzá alakították, mert nem volt elég hely a frontról hazahozott sebesült és spanyolnáthában szenvedő katonáknak. Nagyanyám, a harminckét esztendős, ötgyermekes özvegyasszony is, gyors átképzés után ápolónőként kellett, hogy dolgozzon. Heti bérre szerződött, de az egyre elvetemültebb infláció miatt, mire a keresetét kézhez kapta, az már szinte semmit sem ért. Tizenöt éves fia, édesapám, aki a nyári iskolai szünet idején a Népliget kertészetében dolgozott, örömmel állapította meg, hogy az ő napibére több, mint a mama heti keresete. Csodálkozott, hogy erre viszont az édesanyja sírva fakadt: – Mégsem járja, hogy betegek melletti, egész hetes munkájának annyi értéke se legyen, mint amennyit a kamaszfia egy nap alatt gereblyézéssel megkeres! Legszívesebben felmondott volna, mert amúgy is rettenetesen félt, hogy hazaviszi gyermekeinek a járványt, a gyilkos nyavalyát, amely két-három nap alatt végzett a fáradt, csontra soványodott katonákkal. Alig volt a betegek között, aki le tudta volna küzdeni a magas lázat, a hidegrázást, a torokfájást, a köhögési rohamokat, a tüdőgyulladást. Úgy tartották, hogy aki bekerül a kórházba, annak biztosan vége. És ez így is volt. Mégis egyre több lett a beteg, egyre sűrűbbre kellett állítani az ágyakat, és egyre kevesebb volt az ágynemű, amit a piszkos, szakadt katonaruhákban, váltás fehérnemű vagy pizsama nélkül érkezők ágyaira felhúzhattak volna. A zsúfoltság és a romló ellátás is növelte a veszélyt, nehezítette a gyógyítómunkát.

Nagyanyám nagyon szeretett volna megválni a lehetetlen körülmények között végzett ápolónői munkától, csakhogy a lakásukat a Ganz Mávag Kolóniától kapták. Félő volt, hogy ha kilépne, elvesztené a negyedik emeleti szoba-konyhát is, amelyet még férje jogán kapott a gyártól 1914 őszén. Pedig többet kereshetett volna, ha egész napját varrással tölti, mert a háborús években a ruhaneműk ára tízszeresére, húszszorosára nőtt. Egyre többen jöttek hozzá, aki az ügyes kezű ura által helyrehozott, kézi hajtású varrógépével mindent el tudott készíteni. A lánykori szoknyák, a jó állapotban megőrzött, ünnepi stafírung darabok új ruhákká, blúzokká, ingekké alakultak, mert a gyermekek a háború éveiben is kinőtték, elnyűtték a régieket.

Amikor a hajnaltól estig tartó kórházi munkából hazaért, épp csak ettek valamit, aztán a szobában lefektette a kicsiket, ő maga pedig a konyhai lámpa beteg fényénél még varrt, néha éjfélig is.

De a hajnal akkor is benéz az ablakon, ha valaki épp csak lehunyta a szemét. Fel kell kelni, kelteni kell a nagyfiút, hogy időben odaérjen a kertészetbe, a legnagyobb lányt, hogy megbeszélje vele, mit főzzön, mit tud enni adni aznap a testvéreinek? Na mit is? Krumplit. Mindennap. Főként sóval, de a féltve őrzött bödönből egy kevés zsírt is kiad neki hozzá. A krumpli a legolcsóbb, a kolónia vezetősége beszerzi a családoknak, tárolni is tudják a pincéjükben. És hogy mit csináljanak egész nap itthon a lányok, mikor mindenki örömére szünetel az iskola? A kolónia kertje, esős időben a folyosók gyermekzsivajtól hangosak. Már nem meri mondani a nagylánynak, hogy délben látogassák meg őt. Azelőtt kijöhetett az udvarra, amikor a lányok ebédet hoztak neki. Legalább annyi ideig láthatta őket, amíg megette a kenyerét és a főtt krumpliját. De mióta a járvány terjed, rájuk parancsolt, hogy kerüljék el a szükségkórház környékét is.

Kicsi keresztet rajzol sorra az öt gyermek homlokára és indul munkába, azzal a sosem csillapodó aggodalommal a szívében, hogy vajon estére nem betegszik-e meg ő is? Haza tud-e jönni hozzájuk?

Mezey Katalin