Dr. Hangay György kutató, muzeológus, entomológus, természettudományos ismeretterjesztő, a Sydney-i Australian Museum főpreparátora és a kiállítási osztály projekt menedzsere volt nyugdíjazásáig, szobrászként és festőművészként is ismert. Kalandos életútja kapcsán az ausztrál természetvédelemről is beszélgettünk. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: A hatvanas évek szűk levegője elől Nyugaton, majd Ausztráliában keresett jobb lehetőségeket. Miért éppen Ausztrália lett az otthona?

Dr. Hangay György: Vendéglős családból származom, így aztán életutamat pincérként kezdtem, mégpedig a Gundelban. Igen, az akkori hazai reménytelenség elviselhetetlennek tűnt, ezért „disszidáltam”. Új életet kezdtem, ami nem volt könnyű dolog, de szép volt, és semmiképpen sem unalmas. Voltam mosogatólegény, majd nehézgépjármű-vezető a németországi U.S. Army-ban, pincér Düsseldorfban, tábori szakács Panamában, és végül „szabadúszó” Ausztráliában. Azóta is itt élek. Azt mondják, hogy ki hazát cserél, cseréljen szívet is. Hülyeség. Csak egy átlagosnál befogadóbb szív kell. Az enyémben kényelmesen elfér az ausztrál identitásom a soha el nem halványuló magyarságom mellett.

MZs: Ausztrália szigetkontinens, állatvilága egyedülálló. Meséljen róla, kérem!

HGy: A legnagyobb vonzerőt Ausztrália csodálatos élővilága gyakorolta rám. Ezért is jöttem ide Katival, a feleségemmel együtt. Végre azzal foglalkozhattam, amit igazán szerettem: zoológiával, képzőművészettel, állatpreparálással, muzeológiával. Ausztrália állatvilága valóban egyedülálló. Itt élnek tojásrakó emlősök, erszényesek fajai, óriási gyümölcsevő denevérek, csodás madarak, és nem utolsósorban a hatalmas bordás krokodilok. Meg hát a rovarok! Az itteni fauna jó része még mindig ismeretlen. A kutató rovarász újabb, a tudomány számára még ismeretlen fajokra is bukkanhat – nem is ritkán. Csodálatos, fémes zölden csillogó szarvasbogarak, gesztenyebarna óriásbogarak, gyönyörű lepkék és az apróbbak százezrei alkotják az ausztrál rovarfaunát.

MZs: Mennyire környezettudatosak ott az emberek?

HGy: Az ausztrálok szenvedélyesen szeretik a természetet, és eszerint is élnek. Nem szemetelnek, nincsenek illegális szeméthalmok az erdőkben, és senki sem vadászik őshonos állatokra. Nemcsak a lépten-nyomon található nemzeti parkokban, hanem azokon kívül sem tépik le a virágot, nem zaklatják a sok helyen ugyancsak szelíd, emberközelbe szokott állatokat. Még a farmerok sem irtják ma már az erdőt, hogy legelőket létesítsenek jószágaiknak. S ami a legfontosabb: már az óvodában tanítják a kisgyerekeket a természet szeretetére.

MZs: Ismeretterjesztő íróként is tevékenykedik, könyvei jelentek meg, Ausztrália bogárvilágának kutatója. Miért éppen a bogarak?

HGy: Könyveim főleg ismeretterjesztő útleírások. Igyekeztem megosztani az olvasókkal azt a sok élményt, amelyben részem volt. Nyolcéves korom óta gyűjtök bogarakat. A Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója, Kaszab Zoltán, és a világhírű bogárszakértő, Endrődi Sebő bácsi mutatták meg azt az utat, amelyet mindmáig követek. A bogarakra specializálódtam, mert azoknak hatalmas és változatos népessége mindig szolgál valami érdekességgel a kutató számára. Varázslatos lények ezek, roppant változatos az anatómiájuk, életmódjuk, gyönyörű színeik még a hozzájuk nem értő amatőr természetbúvárt is csodálatba ejtik.

MZs: Az ízeltlábúaktól az emberek zöme inkább tartózkodik vagy fél. Miért vajon? És miért fontos a megőrzésük? Mi veszélyezteti őket?

HGy: Kezdjük a bogaraknál! Hihetetlen, de ezek között egy sem mérgező vagy veszélyes az emberre. Egy jókora szarvasbogár esetleg jól megcsípi azt, aki piszkálja – de még ez is ritka dolog. Sokkal inkább mi jelentünk veszélyt a számukra, mert a természetrombolás, ahol ezt nem tiltják szigorú törvények (erdőirtás, a mezőgazdaság korlátlan terjedése stb.) hihetetlen mennyiségű bogárnak és egyéb ízeltlábúnak okozza pusztulását. Természetesen vannak betegséget, akár halált is okozó ízeltlábúak. A leghírhedtebbek a Sydney-tölcsérhálóspók és a vöröshátú pók. Mindkét faj marása halálos is lehet. A vöröshátú szeret a vidéki árnyékszékek ülőkéje alatt rejtőzni, hogy egy adott pillanatban beleharaphasson a gyanútlan „áldozatba”. Mindettől függetlenül, a rovarvilág fontos eleme a természetnek. Nélkülük éhen halnának a rovarevő állatok, a virágokat nem porozná senki, és világunk nem lenne olyan szép, mint amilyen most.

MZs: Gyűjtései (preparált bogarak, madarak) egy részét eljuttatta magyar múzeumok számára – mindezzel a magyar gyűjteményeket gazdagítja, szülőhazáját szolgálja.

HGy: Ma már nagyon kevés hazai múzeumnak adatik meg, hogy költséges külföldi gyűjtőutakat hajtson végre. Így hát a gyűjtemények gyarapítása javarészt a támogatók feladata lett. Mint említettem, ausztrál létemre magyar maradtam: mindig úgy éreztem, hogy kötelességem a hazai természettudományokat támogatni, s ha módomban áll, akkor hazajuttatni néhány szép és érdekes preparált példányt a múzeumok számára. Bogárgyűjteményem javarészét, kb. 75-80.000 példányt, éppen most küldöm haza. Az elmúlt ötven év alatt sok mindent juttattam a Magyar Természettudományi Múzeumnak. Az évek során sikerült négy ausztráliai, magyar entomológiai expedíciót is szerveznem, ezek tudományos anyaga javarészt szintén a Múzeumba került. Ezekkel az expedíciókkal eljutottunk olyan helyekre, ahol még nem járt előttünk kutató, és sok olyan rovart gyűjthettünk, amelyek új anyagot jelentettek a múzeumnak: a tudomány számára több új fajt is sikerült gyűjtenünk.

MZs: Doktori disszertációjának címe: A törzsi művészet hatása a modern nyugati művészetre. Beszéljen egy kicsit ennek kapcsán a művészeti pályájáról is!

HGy: Az állatpreparálás tulajdonképpen egy fajtája a szobrászatnak. Az alapokat az MTM csodás tehetségű preparátorától, Hüttle Bélától tanultam, aztán az USA-ban szereztem meg azt a tudást, mely valóban egyre inkább a szobrászat felé terelt. Gyerekkorom óta rajzoltam, szobrászkodtam, így hát ez a terület nem volt számomra ismeretlen. Sydney-ben aztán „szabályosan” is tanultam szobrászatot, a Sydney Egyetem, majd a Wollongongi Egyetem Alkotóművészeti szakosztályaiban. Az utóbbiban szereztem meg a Master és a Doctoral diplomákat. Számos kiállításom volt. Munkámra nagy hatással volt (és van) a törzsi művészet, kiváltképpen az Új-Guineai szobrászat. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy három alkalommal is hónapokat tölthettem Új-Guineában, így hát bőven volt lehetőségem az ottaniak művészetét tanulmányozni.

MZs: Mindvégig tartotta a kapcsolatát szülőhazájával – rangos állami kitüntetést is kapott ezért. Mit érzett, amikor átvette a díjat?

HGy: Meglepetés volt, és természetesen nagyon meghatott. Mi lehet nagyobb megtiszteltetés és öröm egy magyar számára, mint a Magyar Arany Érdemkereszt? Ráadásul egy évtizeddel később újabb kitüntetést kaptam életművem elismeréseként: a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Kérdéses, hogy most, életem alkonyán (81 éves vagyok) megkapnám-e hazám elismerését, ha pincérként otthon maradok? Pedig akkor az nagyobb erőfeszítésembe került volna.