A túlparton tolóhajó mozdít hatalmas uszályt, nyolcvan méter hosszú lehet az acéltest, jártam akkora faluban, amely mindenestül elférne benne. Nagy hajó lassan indul, főleg hegymentben, alig látni lassú moccanását, kiváló alkalom gyakorolni a türelmet, amúgy sem az erősségem. Szívdobogásom lelassul, percenként tán egyet pislogok…

Gyakorlatom addig tart, amíg az ellenkező irányból a víz felszínét súrolva átviharzik látómezőmön egy fekete madár, egy organikus vadászgép: a kormorán. A túl gyors idő összekeveredik túl lassú önmagával, s egy időütéssel – mintha: áramütéssel – visszavet a helyemre térben és időben.

Fényben fürdik a folyó, vízben fürdik az uszály meg a kárókatona. A teleobjektíven keresztül látom: boldogságban fürdik a kismillió futó meg bicajos a töltésen, tömény a boldogság, már-már fullasztó az öröm, némelyek úgy rohantak bele a szabadságba, hogy vállukból még lóg a fecskendő. Késsel lehet vágni a libertét és az égalitét.

Maradok inkább a kis öbölben. Vagy mégsem: talán beszököm a szomszédos sódertelepre. Követ fotózni mindig hálás dolog: nem kérdezősködik, nem kér cigiszünetet, nem pózol, nem is kelleti magát. A por siet, a kő ráér – ahogyan Weöres Sándor megállapította. Átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt.

Furcsa objektum közeledik a vízen. Közlekedési eszköznek túl kicsi, uszadékfának túl szimmetrikus. Szememhez emelem a fotóapparátot, a gép keresőjébe fogom az úszó tárgyat, ráélesítek. Liliomok, rózsák és gyöngyvirágok, kör alakba fonva. Vízi temetés hamarosan elenyésző emléke. Meddig bírhatja a Budapesten vízre került, piros-fehér-zölden virágzó végtisztesség? Paksig? Bajáig? Vukovárig? A Fekete-tengerig? Vajon hajósembertől búcsúztak végleg? Vagy a temetők túlontúlterheltsége miatt választották ezt a módját a szerettei?

Beszöktem. Különböző méretű kőkupacok között nézelődöm. Fejnyi zúzott kőtől kerti murváig minden van itt, bár maga a telep kicsi. Amint máskor is, ma is némán tűrik, hogy fotózzam őket. Mit érdekli őket az emberek baja.

Öreg kövek, ne haragudjatok,

Ha taposlak, hiszen tinálatok

Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.

Szólok hozzátok, vén testvéreim,

Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem

S nem szól, csak jár az emberköveken,

Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél.¹

Mondhatod nekik, Attila, a világ végéig. Ők az uszályoknál is egymilliószor lassabban élnek. Mert bizonyára élnek, csak képtelenek vagyunk felfogni egymás életét. Nem bántja őket a koronavírus, nem bántja őket, hogy minket tizedel a covid, ahogy az sem érdekli, hogy a töltésen örvendezők letojják a fraternitét. Hogy szinte egymás szájába köpve húzogatják az ördög bajszát.

Az uszály felől rettentő kattogás úszik át a vízen. A tolóhajó lassan hátrál. Az acélóriás valamibe beakadhatott. Hallgatom, nézem néhány percig – ezred-kőpillanatig – a ropogó lassúzást, előre-hátrát, aztán elindulok a kocsihoz. Ideje hazamenni.

Lehet, hogy Dunaújvárosig sem bírja.

Király Farkas

¹Részlet József Attila Kövek című verséből