Sufnicukrászda

Egy online újság nem születik, nem világra jön, hanem élesedik. Hogy messzebb ne menjünk, itt van például az Olvasat. A szülőszobában, pardon, az íróasztalnál, hosszan sürgött a két bába, Kálmán és Lajos, s végül a vajúdó számítógépből elővarázsolták a kapálódzó, kiszolgáltatott anyagot – a sorsdöntő pillanatban nem elvágták a köldökzsinórt, hanem lenyomták az Entert. Attól tartok, ez nem hagyományosan romantikus.


A Nagy Élesítés vasárnapját egy másik újszülöttnek, a Jókai Mór évfordulójához igazított Magyar Széppróza Napjának szenteltem. Stílszerűen a bölcsőhöz siettem: szintén költő kedvesemmel Komáromba vonatoztunk, majd átgyalogoltunk a Duna fölött Révkomáromba, Jókai szülőhelyére. Szerkesztői küldetésem szerint a Magyar Napló folyóirat és Kiadó képviseletében jártam, hátamon mintegy tíz kiló olvasnivalóval a középiskolai tanároknak meghirdetett Jókai-pályázat három dobogósa számára. Az ünnepség szervezői kitettek magukért, talán túlságosan is: a program röpke hat és fél órán keresztül zajlott. Délután kettőkor a Zichy-palotában kezdődött, egy Jókairól szóló kiállítás megnyitójával, majd a köztéren álló Jókai-szobor megkoszorúzásával folytatódott. Ezt követően a nagyérdemű a Duna Menti Múzeum dísztermébe vonult, ahol fél négytől fél kilencig a kultúra oltárán áldozott.
Szögezzük le: ennyi ideig emelkedetten viselkedni képtelenség. Ahogy az ilyen helyzetekben elvárható, kedvesemmel egy alkalmas percben megszöktünk, beülni valahová egy órácskára. Nem volt kimondottan sok választási lehetőségünk, mert a főutcán csak két vendéglátóipari egység üzemelt. Azt választottuk, ahol forinttal is lehet fizetni: egy vendégek nélküli apró cukrászdát. Gyanútlanok voltunk és átfázottak – mire föleszméltünk, hogy hová kerültünk, már telerendeltük az asztalkát, és nem lehetett menekülni. Nem csupán arról van szó, hogy a francia krémesnek olyan műanyagíze volt, mint az ötéves koromban titokban szopogatott játékkatonámnak, és nem is az volt a bibi, hogy a felszolgáló (kinyúlt pulóvert és mélybarna sísapkát viselő, hatvan év körüli férfi) kis híján ránk borította a forró csokit – elképesztő kapusreflexszel hárítottam a veszélyt. A hely fő döbbenetét a berendezés, az összehordott tárgyak ízléstelensége szolgáltatja. A rikító színekre festett, fúrógéppel telelyuggatott fal, a kopottan giccses képek, a szétdobált kartondobozok és társaik. Az enyhén rozsdás aljú pulton, a fagyitölcséreknek támasztva közüzemi számlák, sárga csekkek, A4-es borítékok a szlovák energiahivataltól és így tovább. A bátonyterenyei Mackó presszó és egy balatoni vállalati SZOT-üdülő zseniális házasítását kaptuk, időutazást a nyolcvanas évekbe. S ha az ember elfogadja, hogy egy valódi sufnicukrászdába tévedt, már csak annyi a teendője, hogy mindent fölfedezzen, és önfeledten röhögjön. Ezt a helyet mindenkinek lelkesen ajánlom.
S végül jó volt visszatérni a díszterembe. Hat órakor kezdődött a gálaünnepség kamarazenekarral, népdalénekessel, vegyeskarral, Móricztól és Mikszáthtól felolvasó színészekkel, tokkal és vonóval. A fő műsorszám Szörényi László volt, aki tízperces szakaszokra tagolt előadással gazdagított bennünket, a tőle megszokott élvezetes, felszabadult stílusban… Rendes magyar ember persze mindenben talál egy kis bánatot, aggodalmat, s mivel én egy tőrőlmetszett magyar gyerek vagyok, Komáromban is sikerült elkomorodnom. Arról van szó, hogy a mintegy nyolcvanfős közönségben – túlzás nélkül – csak ketten: kedvesem és jómagam voltunk hatvan év alattiak. Mi lesz így húsz-harminc év múlva? Hol a jövő? E ponton be is fejezem ezt az írást, átadva az Olvasót a nemzethalál gondolatkörének. Na jó, előbb még nyújtok egy kis reményt: két tőmondatot. A kultúra nem tömegmozgalom, hanem egy elit klub. Igaz, hogy nem vagyunk sokan – de mindig éppen elegen.

Zsille Gábor