Részlet Ircsik Vilmos novelláskötetéből

Szökőévfordulók

fantasztikus, de korántsem tudományos történet

1.

Mikor azon a február 29-én világra jött, a kissé babonás, régimódi szülők a szerintük szerencsétlen nap helyett a biztonság kedvéért és gyermekük sorsáért aggódva először március elsejére akarták anyakönyveztetni.

– Ez a nap éppen olyan, mint a péntek tizenhárom – kérlelték az ügyben illetékes hivatalnokot.

– Hová gondolnak? – közölte velük ez szigorúan. – Nem kívánságműsorban vagyunk.

– Hát olyan nagy dolog az?

– Még annál is nagyobb. Az ilyesmi okirat-hamisításnak minősül, márpedig én itt a törvényt is képviselem. Tudják, hány gyerek születik péntek tizenharmadikán? Azokat sem anyakönyveztetik egy nappal későbbre. Szépen néznénk ki.

– Azért ez egészen más – próbáltak ellenkezni vele.

– Hogyhogy egészen más?

– Úgy, hogy ilyen nap csak négyévente van.

– Na és?

– Mikor lesz így a születésnapja?

– Február 29-én született, vagy nem?

– De.

– Nahát, akkor február huszonkilencedikén lesz!

– Nem lehetne esetleg február huszonnyolcra?

– Nem!

– Hogy lehet ilyen szívtelen?

– Ugyan már! Nem olyan nagy baj az.

– Magának nem.

– Sőt! Még örülhetnek is neki – vigasztalta őket a hivatalnok, megenyhülve csalódottságuk láttán.

– Örülhetünk?

– Persze! Négyévenként csak egy évet fog öregedni a gyerek. Képzeljék el, milyen szép, hosszú élet vár rá.

– Hát jó! – álltak végül kötélnek.

– Csak hogy jobb belátásra tértek.

– Azt azért nem…

Ugyanezzel próbálkoztak a templomi keresztelőn is, ám hiába bíztak benne jobban, a pap a végtelen isteni bölcsességre és szeretetre hivatkozva éppen ilyen könyörtelennek bizonyult, babonás félelmüket a péntek tizenháromtól meg a február huszonkilenctől pedig egyenesen az ördög incselkedéseinek nevezte, és vezeklésül egy egész sor imádságot rótt ki rájuk.

Ki hitte volna akkor, hogy a hivatalnoknak tényleg igaza lesz! Szavai ugyanis lassan, de biztosan beteljesedtek, mint egy próféta jövendölései. A gyerek hároméves koráig szopott, három és fél éves korában kezdett el gügyögni, négyéves korában totyogni, ötéves korában fogzani, hatéves korában szobatisztaságra szokni, és nyolcéves korában összefüggően beszélni. Éppen akkor, amikor a vele egykorúak már mind vígan folyékonyan írtak és olvastak. A kétségbeesett szülők ekkor orvoshoz fordultak. Eddig csak az anyakönyvvezetőt és a papot hibáztatták, hogy lám csak, megmondták ők akkor, de az ilyen helyeken mindig kipackáznak az emberrel. És tessék, most itt a baj. Az orvos tehetetlenül tárta szét a karját, mivel az alapos vizsgálat semmiféle szervi elváltozást nem mutatott ki, a gyerek olyan egészséges volt, mint a makk. Ezért aztán tekintélyes professzorokból álló konzílium elé vitte az esetet. A professzorok igyekeztek okosabbnak látszani az egyszerű doktornál, és hosszas vizsgálódás, tanácskozás után abban maradtak, hogy csakugyan nem tapasztalni semmi rendellenességet, a hivatalos iratok szerint nyolcéves páciens szervezete egész egyszerűen lényegesen lassabban fejlődik az átlagosnál, ami egyedülálló fiziológiai jelenség, és mint ilyen, további tudományos felügyeletet igényel. Ezért a további tudományos felügyeletért komoly belharc kezdődött a konzílium tagjai között. A szakmai viadalban végül a két legbefolyásosabb professzor kerekedett felül, akiket az a hátsó gondolat vezérelt, hogy a tálcán kínált, egyedülálló fiziológiai jelenség tudományos elemzésével, a megfelelő kapcsolatok kiépítése után, akár nemzetközi hírnévre is szert tehetnek, és még az orvosi Nobel-díjat odaítélő bizottság figyelmét is felkelthetik.

A két professzor első, egzakt számokban is kifejezhető felfedezése az volt, hogy a páciens testmagassága, testsúlya és szellemi képességei jól bizonyíthatóan négyévenként fejlődnek egy évet, amit több nyelven, több publikációban, alapos érvekkel, mérésekkel és megfigyelésekkel alátámasztva hoztak a tudományos világ tudtára. A rendellenesség eredetét a szökőév mibenlétében vélték megtalálni, amire, amint arra a szükségesnél jóval terjengősebben kitértek, köztudottan azért van szükség, mert a naptári év átlagos hossza nem 365, hanem egész pontosan 365,2425, a csillagászati évé pedig 365,2422 nap, és ezekből a töredékekből tevődik össze négyévenként az a huszonnégy óra, ami a február huszonkilencedikét adja. Ezt a szabályos ismétlődést azonban az utóbbi évtizedekben megzavarta a nyári és téli időszámítás állandó váltakozása, rákényszerítve akaratát az emberi szervezet bioritmusára, és ezáltal feltételezésük szerint a fizikai, kémiai, biológiai környezetszennyezés, a levegő, a víz, a talaj, a csend megbolygatása után bekövetkezett az idő szennyezése is, amihez a kellő immunitás hiányában bizonyos emberi szervezetek, amint azt az ő példájuk igazolja, nyilván nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni. A páciens tehát feltehetőleg ennek az áldozata. Azaz a kérdéses napon születettek körében valamilyen újfajta, ismeretlen kór ütötte fel a fejét, amelynek feltétlenül elejét kell venni, mielőtt az egyedi jelenség tömegessé válna, és az életkor meghosszabbodása az érintettek körében tovább fokozná földünkön az előbb-utóbb világméretű migrációs katasztrófával járó, és már most is elviselhetetlen túlnépesedést. Ha már lúd, legyen kövér jelszóval külön kitértek arra is, hogy ez az akut probléma önmagától aligha fog megoldódni, mivel a naptári és csillagászati számítás közötti mikroszkopikus különbség miatt csak minden négyezredik esztendőben marad el a szökőév. Írásaikkal komoly nemzetközi vitát váltottak ki, egyesek figyelemre és továbbgondolásra érdemesnek tartották elméletüket, mások viszont merő képtelenségnek, tudománytalan sületlenségnek és sarlatánságnak.

Ezért, az elismeréseken felbuzdulva, és a kétkedőknek méltó választ adva, a két professzor további publikációiban részletesen foglalkozott a rendkívüli eset gyakorlati kezelésében alkalmazott módszerekkel is. Így többek között a helyzet normalizálására, vagyis az életkor és a testi-szellemi fejlődés szinkronban tartására azt javasolták a szülőknek, hogy páciensük születésnapját csak minden szökőévben ünnepeljék meg, amibe a szülök némi vonakodás és hosszas huzavona után bele is mentek. A döntés különösen azért esett nehezükre, mert ez az egy szem gyerekük lévén, három éven keresztül minden február 28-án úgy ért véget a születésnapja, hogy egyáltalán meg se kezdődött, és csak minden várva várt szökőévben köszönthették fel, vehettek neki ajándékot, tortát, és gyújthatták meg rajta a gyertyákat. Mikor négy szökőév, azaz a bevett időszámítás szerint tizenhat esztendő múltán éppen a hat elfújt gyertyánál tartottak, és az ünnepelt iskolaköteles korba került, váratlanul meghalt az idősebbik professzor, majd újabb négy szökőév, azaz újabb tizenhat esztendő után a másik, a fiatalabbik is elköltözött az élők sorából. A Nobel-díj füstbe ment, az elméleten azonban többen tovább rágódtak, csak a dolog nyitjára nem jött rá senki. A valós veszély megállapítására több kutatócsoport felmérte a február 29-én születettek számát, de annyira különböző eredményeket hoztak ki, hogy csak nevetségessé tették magukat. Néhányan preventív megoldásként javasolták az idő múlásába való önkényes beavatkozásnak, a téli és nyári óraátállításnak a megszüntetését, ám mivel ennek eredményességét csak hosszú távon lehetett volna bizonyítani, és szinte minden ország hozzájárulására szükség lett volna, újabb esetet pedig sehonnan sem jelentettek, a javaslat falra hányt borsónak bizonyult. Páciensük pedig most már orvosi felügyelet nélkül, egyedül volt kénytelen fejlődni, cseperedni a szökőévek lassú ütemében.

Mire tizennégy szökőévesen, tisztességes eredménnyel, annak rendje és módja szerint befejezte az általános iskolát, teljes árvaságra jutott, holott apja is, anyja is, szép életkort megérve, jóval a nyolcvanon túl halt meg. Ekkor nagykorúságáig, a törvények értelmében szóba jöhető rokonai közül egyetlen unokaöccsét jelölték ki gyámjául, akiről az okmányok egyeztetése után kiderült, hogy huszonöt évvel fiatalabb nála. A hivatalnok az adatok tüzetesebb áttanulmányozása után először felháborodottan szélhámossággal vádolta őket, de aztán a két félre, a harmincegy éves unokaöcsre és tizennégy szökőéves nagybátyjára nézve teljesen megzavarodott, és jóváhagyta az örökbefogadást.

A huszonöt évvel fiatalabb unokaöcs természetesen nem sok vizet zavart további sorsában, ő maga pedig, hogy némileg fel tudjon zárkózni a nála lényegesen gyorsabban múló évekhez, minden téren a korábbihoz képest nagyobb sebességre, azaz sietősebb életre kapcsolt. Hosszadalmas tanulmányok helyett egy három hónapos gyorstalpalón vasúti kalauznak, hivatalosan jegyvizsgálónak tanult. Ezen a pályán olyan nagy volt a munkaerőhiány, hogy nem sokat bíbelődtek az oktatással, meg persze három hónap untig elég volt a szükséges ismeretek elsajátítására, és az anyakönyv szerinti ötvenhatodik életévén sem akadtak fenn különösképpen. Munkába lépésekor rögtön gyorsvonatra kérte magát, megszakítás nélkül végig ott is dolgozott, és főellenőrként fejezte be pályáját. Határozott kérésére helyettesíteni is csak sebesvonatra, vagy legrosszabb esetben gyorsított személyre osztották be. Étkezni kizárólag gyorsbüfében étkezett, és bár azelőtt nagyon kedvelte a hagyományos ételeket, a cél érdekében rászoktatta magát a gyorsfagyasztott termékekből készült gyorskonyhai készítményekre. Azon kívül elvégzett egy gyorsírótanfolyamot, hogy írásban is lépést tudjon tartani az idővel. Kikapcsolódásul télen rendszeresen gyorskorcsolyázott, nyáron gyorsúszott, postai küldeményeit pedig, lett légyen az levél, csomag, képeslap vagy sima postai levelezőlap, kizárólag expressz úton adta fel. A televízió előtt a gyorsasági motorversenyektől és a Forma egyes futamoktól remélt jobbulást változatlanul vészes lassúsággal telő-múló életére.

Természetesen jól ismerte a két megboldogult professzor elméletét az ő különös állapotáról, tartotta is magát hozzá, és annak megfelelően változatlanul négyévenként ünnepelte a születésnapját. A különös állapot feltételezett okozóját, az időszennyezést azonban gyorsvonati kalauzként, később főellenőrként természetesen nem tudta kiiktatni életéből. Akárcsak az összes többi embernek, neki is minden ősszel könyörtelenül vissza kellett igazítania, majd tavasszal előre kellett állítania az óráját, ezzel együtt tovább bolondítva azt az ominózus bioritmust. Valahogy úgy érezte magát, mint a nemdohányzó, aki soha egyetlenegy szál cigarettát nem vett a szájába, az utcán viszont állandóan szívnia kellett a benzingőzt, otthon és a munkahelyén pedig mindenki fújta a füstöt körülötte, mint a gyárkémény, amitől nekik kutya bajuk sem lett, ő viszont tüdőrákot kapott tőle. Egyetlen biztos fogódzója egy régi családi ereklye, a szobája falán függő öreg ingaóra maradt, amely kezdetektől fogva ugyanazt azt időt tiktakolta. Ezt az órát soha nem állították se hátra, se előre, és amikor a szolgálatból hazatérve, könyvvel a kezében kényelmesen elhelyezkedett alatta, olyan boldogan fogadta magába halk, puha ketyegését, mintha üde hegyi levegőt szívna. Ilyenkor határozottan úgy érezte, hogy helyreáll benne valami.

De hiába erőlködött, hiába kísérelt meg mindent, az idő, amelynek múlására mindenki folyton panaszkodott a környezetében, rajta továbbra is nagyon lassan fogott. Amikor huszonhét szökőévesen megnősült, a házassági anyakönyvi hivatalban megrökönyödve nyugtázták, hogy huszonhárom éves felesége nyolcvanöt évvel fiatalabb nála. A rendelkezésre álló adatok szerint ilyen korkülönbségre még soha, sehol nem volt példa a civilizált világban. A szenzációs hír futótűzként terjedt el, rögtön lesifotósok szegődtek a nyomukba, ezért aztán a polgári házasságkötés másnapjára kitűzött templomi esküvőről le is mondtak, ám nászútjukon így is végig fotóriporterek, zughírlapírók zaklatták őket, mint a piaci légy, még a nászéjszakájukat sem tudták háborítatlanul eltölteni, utána pedig bekerültek mindenféle rekordok könyvébe.

A biológiailag ugyan csekély, de naptárilag óriási korkülönbség ellenére boldog házasságban éltek, aminek gyümölcseként a sors alig egy év múlva gyönyörű fiúgyermekkel ajándékozta meg őket, aki szerencsére nem szökőévben, és nem is a baljóslatú február hónapban született. Az apaság kezdetben felhőtlen örömét három-négy szökőév után egyre inkább kezdte beárnyékolni az a tudat, hogy mi lesz, ha… Igen, mi lesz, ha a fia egyszer csak a fejére nő, és külsőre, szemmel is jól láthatóan idősebb lesz nála. Amikor ez eszébe jutott, egészen elment az életkedve. Márpedig az történt, amitől tartani lehetett. A fiú egyre vészesebben közeledett az apja korához, és mire az harmincnyolc szökőéves lett, már két évvel el is hagyta.

Negyven szökőévesen a szokásosnál nagyobb ünneplésben részesítették, már csak azért is, mert ez a születésnap egybeesett hivatali előléptetésével. A jobbján ülő fia őszülő halántékával, ritkuló hajával ekkor már jóval idősebbnek látszott nála. Pontosan annyival, amennyivel idősebb is volt. Mellette könnyed léptekkel ott sürgölődött tizenkilenc éves unokája, egy hamvas bőrű, csillogó szemű lány. Vele szemben, a tálalás terhétől szabadulva boldogan pihentette tagjait a hetvenes évei közepén járó felesége, aki az utóbbi időben ízületi bántalmai miatt már csak nagyon nehezen tudott járni, az arca pedig megráncosodott, a pillantása kihunyt. Ennyien maradtak. Rajtuk kívül már jóformán senkit nem ismert a rokonságból, amely menthetetlenül rég kiöregedett mellőle. Beleborzongott, és végigfutott hátán a hideg. Ha ez így megy tovább, hatvan szökőéves korára meg kell érnie, hogy ennek a gyönyörű teremtésnek ugyanilyen redős lesz a bőre, ugyanígy eltompulnak a szemei, és mankóval kénytelen vonszolni magát. Azt már nem, makacsolta meg magát. Abból nem lesz semmi. Hacsak…

Ekkor menekült a gyorshajtásba. Ahogy más az alkoholba vagy a szerencsejátékokba, ha nem tud magával mit kezdeni. Hajtani eddig is gyorsan hajtott, de ezt nem sorolta szánalmas pótcselekvései közé, amelyekkel a múló évekhez szeretett volna felzárkózni, és amelyekből már régóta egyedül csak választott szakmáját vette úgy-ahogy komolyan. A gyorshajtás űzésében viszont mindezidáig szigorúan betartotta a közlekedési szabályokat, és soha nem lépte túl lehetőségeinek határait. Most azonban célul tűzte ki maga elé. A gyorshajtást. Minden lehetőséget kihasználva őrült sebességgel száguldozott lakott területen, közúton, autópályán, többször bevonták a jogosítványát, összetört több kocsit, miközben ő maga sértetlen maradt. A számtalan igazoltatás és előállítás során fény derült a múltjára, életkorát és külsejét összevetve a rendőrök kezdetben valami rossz viccre vagy szélhámosságra gondoltak, aztán az adatok egyeztetése után csak legyintettek:

– Ilyen nincs!

Ettől kezdve, ha rajtakapták, kirótták rá a megfelelő bírságot, büntetést, aztán megkönnyebbülten fellélegezve szélnek eresztették.

Az öncélúság elkerülésére és a gyorshajtás gyakorlati hasznosítására a kockázat nagyságának függvényében különös módszert eszelt ki. Alacsony kategóriás járművek megelőzésével egy hónapot vélt letudni időhátrányából, egy középkategóriás autó két hónapot, egy Mercedes, Jaguár, BMW, Porsche vagy Audi három hónapot ért. Egy veszélyes kanyar, vagy egy hosszú sor megelőzése beláthatatlan útszakaszon fél évet hozott a konyhára. Ez a játék nem babra ment. Minderről pontos statisztikát vezetett, és néha számvetést végezve, a háborítatlanul ketyegő falióra alatt csendes örömmel nyugtázta az egyre növekvő évek, évtizedek számát. Mindhiába.

A különben oly gyorsan múló idő a vad hajsza ellenére rajta változatlanul csak négyévente fogott valamit, míg a többieken könyörtelenül elvégezte a magáét. Először a felesége halt meg, majd a fia. Unokája férjhez ment, hamvas bőre elfonnyadt, szeme kialudt, járása elnehezedett. Gyereke valamilyen oknál fogva nem lehetett. Mikor néha elnézte a férje oldalán, még rémültebben borzongott bele abba a régi, születésnapi érzésbe. Most már csak ketten maradtak számára a világból. A másik ráadásul tulajdonképpen idegen. Mi lesz, ha ők ketten is… Márpedig ezt akár készpénznek is veheti. Csak évek kérdése. Neki beláthatatlanul hosszú, hosszú szökőéveké, nekik viszont röpke, rövid esztendőké. Na, nem! Azt már végképp nem! Ha nem sikerült felzárkóznia a gyorsan múló időhöz, vagy legalább a közelébe jutnia, akkor szembe fog menni vele.

2.

Az esti szürkületben, kikeresve az alkalmas helyet, a sztráda egy gyér forgalmú, hosszan belátható szakaszán megfordult, és megállt a forgalommal szemben, a leállósávban. Kiszállt, kitette az elakadást jelző háromszöget, bekapcsolta a vészvillogót, felnyitotta a motorház tetejét, egy darabig elbabrált a motortérben, majd visszaült a volánhoz. Sokáig várt, amíg végre elérkezett a kellő pillanat. Egy hatalmas kamion tűnt fel a távolban, két reflektora ék alakban hasított bele a félhomályba. Se mögötte, se mellette, se előtte nem jött semmi. Ez az! A távolság bőven elég volt arra, hogy kellőképpen felgyorsuljon. Rálépett a gázpedálra, és világítás nélkül, narancssárgán vibráló vészvillogóval megindult. Most majd megmutatja! Még látta, amint a fényszóró két elhalványuló ékje kigömbölyödik, még hallotta a hosszú dudálást, aztán a rövid, robbanásszerű csattanást, majd ágyékába bizsergő érzés nyilallt, mint egyszer gyerekkorában, amikor a búcsúban hajóhintáztak a nála idősebb szomszéd fiúval, aki olyan magasra lendítette a hintát, hogy ő rémülten üvöltözni kezdett. Most is felüvöltött. Végre felzárkózhatott a múló évekhez. Végre szinkronba került velük.

Unokájának a halotti anyakönyv kiváltásakor és az egyházi temetés megszervezésekor ugyanolyan nehézségekkel kellett megküzdenie, mint valamikor a születésekor a szüleinek. Az értetlenkedő anyakönyvvezető nem is találta a rég kiselejtezett eredeti okmányokat, és csak a megfelelő iratok átvizsgálása után adott hitelt az elhunyt személyazonosságának. A pap bezzeg minden további nélkül rábukkant a több évszázad óta vezetett vaskos kötetek egyikében a szükséges adatokra. Így hát efelől vele nem volt semmi gond. Ő viszont az öngyilkossággyanús haláleseten akadt fenn. Igaz, hogy a jegyzőkönyv szerint átmeneti tudatzavar állhatott be, de ha valaki szándékosan szembe megy a forgalommal, az majdnem olyan, mintha önkezével vetett volna véget életének. Márpedig az ilyen nem kerülhet megszentelt földbe, mondta elsőre. Az elhunyt magas korát sem hagyta szó nélkül. Az ördög incselkedését látta benne, mivel az ilyen hosszú élet csak a bibliai ősatyáknak járt, amint az Mózes első könyvében olyan szépen meg van írva. Aztán végül nagy nehezen mégis csak engedett.

A gyászjelentés intézése sem ment zökkenőmentesen. A fiatal ügyintéző lány egy darabig tanácstalanul nézte a szöveget, majd türelmet kérve elment, és néhány perc múlva a főnökasszonnyal tért vissza.

– Van egy kis gond – mondta a főnökasszony.

– A latin mondattal?

– Jó, hogy mondja. Azért emelt tarifát számítunk.

– Emelt tarifát?

– A fordítási költségek miatt.

– Ő másolta ki valahonnan. De nem kell lefordíttatni. Én is tudom. Az utóbbi időben olyan gyakran mondogatta. Ezért is vettük bele. Azt jelenti, hogy nem mulandó az, amire vágyom.

– Hm. Azt bárki mondhatja. Nekünk az ilyesmit az erre kijelölt fordítóirodában kell hitelesíteni. De nem is ez a gond. Hanem ez itt. Nézze!

– Nem értem.

– A vonatkozó rendelkezések tiltják az ilyesmit.

– Hogyhogy tiltják?

– Nálunk nem szokás humorizálni. Ez kegyeletsértés.

– Pedig nekem papírom van róla.

Így hát az immár szokásosnak mondható szükséges formaságok elintézése után itt is tisztázódott minden, és másnap fekete keretben, a kövér betűkkel szedett név alatt teljes egészében megjelenhetett a rövid gyászhír:

Életének százkilencvenhetedik évében és ötvenedik szökőévében, tragikus körülmények között elhunyt. Non est mortale quod opto.

(Magyar Napló, 2020)