Mikor szemetek sötét barlangja megnyilt szemeimnek,
Mindegyikből egy-egy széphangú madár
Szárnyalt csöndes búgással tárt kalitka-szivembe.

S mikor az éjszaka erdejében szunnyadnak a madarak az alvó ágon,
S számról letépi a dalt a vadujjú szél,
Megszólalnak itt benn a ti hangjaitok s velem dalolnak.

Mindnyájan egyet énekelünk, mint a virágok egy napra nyílnak,
S mégis ezer színnel táplálja őket a föld,
Más-más zenével mindnyájan egyet énekelünk, igaz torokkal.

A mi dalunk mindenütt kinő a földből, mint a zizegő páfrány,
Fölserdül a fészkes lombokig s ébredve velünk
Zsolozsmáznak édes öcséink: az éjszaka erdejének madarai.

Szárnyalva ők fonják tovább a mi zenénket a vak magasban,
Ezüstös húrjainkat fölhúzzák a csillagokig
S a sötétség szárnya zendítve surolja a remegő hárfát.

S még a csillagok is, arany galambok beléturbékolnak muzsikánkba
S úgy összehangzik minden, mint szivárványban a szín,
Vagy mint idelenn a mi fiatal sziveinknek doboló dobogása.