San Gennaro vére

A Villa Ricciardi csupasz falainak lepusztult komorsága inkább erődítményre vagy börtönre emlékeztet, mintsem egy elegáns lakóépületre. A stukkók, díszítések lemállottak régen, a kertre néző ablakba oda lehet képzelni Márait, a korabeli fényképek szerint ott állt az íróasztala az ablak előtt.

A betört ablakokon át be lehet tekinteni: innen mindent elvittek, ami csak mozdítható. Az évtizedek során alkalmi lakhelye lehetett hontalanoknak, átutazóknak. A narancs- és a citromfa azonban azóta is terem, az a néhány rózsafa is már ott lehetett Márai idejében, ebből ered az a furcsa ambivalencia, amiről már az író is beszélt: van a látványban egyfajta melankólia, az apró részletekben megszólal a híres nápolyi dal. A villa omladozik, mállik róla a vakolat, ezért került a kertajtótól két lépésnyire lévő szomszéd épület falára Márai emléktáblája. Talán felszisszennek, akik azt olvassák rajta, hogy „Ebben a házban lakott…”, mert félrevezető, de ez lassan kegyeleti kérdéssé válik, hiszen eredeti helyéről leesett a vakolattal együtt, érthető okokból nem állhat annak a villának a falán, amely lassan már nem is létezik.

Nagyon is létezett azonban akkor, amikor Márai nagy ambíciókkal ült az íróasztalához, és egymás alá gépelte viszonylag rövid idő alatt a San Gennaro vérének sorait. Kiváló a cím, mert azok is elkezdenek nyomozni utána, akik még nem ismerik sem a katedrálist, sem a legendát, amelyet Márai így foglalt össze 1948-as naplójában: „Diocletianus idejében itt, Pozzuoliban, az amfiteátrumban szagoltatták meg San Gennarót és társait a vadállatokkal, de az egészséges ösztönű fenevadak ódzkodtak a szentek szagától és visszakecmeregtek a földalatti ketrecekbe; San Gennarót azonban a Solfatara lávagödrei között végezték ki.” Kultuszát évente kétszer látványos körmenettel elevenítik fel: ilyenkor bemutatják a helybelieknek és a zarándokoknak, miként válik cseppfolyóssá a szent megalvadt vére az üvegereklyében őrzött ampullában.

Az ampullát a nápolyi katedrálisban, a San Gennaro kápolnában őrzik egy aranyozott ládikában az oltár közepén, ezt a helyet csak délután négyig tekinthetik meg a látogatók.

Magát a katedrálist is szigorúan őrzik, folyamatosan járőrök és katonák figyelik, betonoszlopokat is állítottak a védelmére. Egyébként az egész városban érezhető a készültség, nagyon sokféle fegyverest látni az utcákon.

San Gennaro története kellően elvont és misztikus ahhoz, hogy bevonható legyen az egész város a maga átmenetiségével, amibe beleillet az író bizonytalan jövője is. Ma újraolvasva is kiváló regény, érződik benne a bizonyítani akarás is, amivel itt egy író megalapozhatta volna a hírnevét. Nagyon nagy kár, hogy ez nem sikerült, az író sorsa biztosan másként alakult volna. Mindenesetre általa is népszerűbbé vált a város is, a katedrális is, ahova érdemes betérni. Amíg csak képen láttam, nem ilyennek képzeltem. Annyira furcsa, hogy egy templom egy sikátorban van, és nem egy tér közepén áll, emiatt szinte képtelenség rendesen lefényképezni. A filmekből ismerem, hogyan hömpölyög az óriási tömeg, amikor kihozzák a katedrálisból az ereklyét. El lehet képzelni, hogyan tapossák egymást az emberek. Mert itt minden utca meredek, még a terek is lejtenek.

Rengeteg a szentély, apró kis kegyhelyek, ahol mindig gyertyák égnek. Valami furcsa vallásosság ez, mert akikkel itt találkozni lehet az utcákon, azokról nehéz elképzelni, hogy mélyen hívő emberek lennének.

Kontra Ferenc