Rinyátorok

Előzetesképpen elmondanám, hogy az alábbi tárcát még a koronavírusjárvány miatti intézkedések előttírtam, mivel mindig előre dolgozom. Mégsem találom érdektelennek a közlését, sőt. Egyrészt a benne felvetett problémák még hangsúlyosabbak most, hogy mindannyian „otthon maradunk”, másrészt számomra is üdítő dolog, hogy valami másról is írhatok, olvashatok, mint a vírusügy; valamiről, ami immár csak a régi, szép világban volt probléma, de már nem az – vagy nem úgy. Köszönöm a figyelmet!

Azt veszem észre, midőn drága – most bőkezűen tékozolt, de ha jobban belegondolunk, minden másodpercéért kár – életemet és időmet arra áldozom, hogy a közösségi oldalakat nézegessem… hogy az emberek imádnak rinyálni. Mintha megannyi nyavalyás, tüdőbajos költő lakna mindenkiben.

Nem arról van szó, ha valaki a politikai meggyőződéséből fakadó szomorúságát mondja el naponta negyvenszer, és még csak arról sem, hogy késik a vonat (azért tényleg kell ahhoz egy tudatállapot és a semmi más tennivaló boldog tudata, hogy ilyesmire időt áldozzon az ember – már csak én vagyok ennél sutább, amikor arra áldozom az időmet, hogy ezeket elolvassam; le is töltöttem egy appot, amelyik megméri, mennyi időt töltök a telefon babrálásával egyéb helyett, és majd jól rendbe rakom az életemet – most is csak a helyes mintavétel miatt foglalkozom ilyesmikkel). Hanem arról, hogy az ember sírnak meg rínak:

a) amiért vége a nyaralásnak;

b) amiért messze van még a nyaralás;

c) amiért nemsokára vége lesz a nyaralásnak;

d) hol van még a következő nyaralás;

e) amiért még nyaralnak ugyan, de nemsokára vége lesz a nyaralásnak, és ezért nem élvezhetik teljes szívvel a nyaralást, amit éppen művelnek nagy szorongások közepette.

Arról is gyakorta esik a panasz-szózat, hogy:

a) itten van a hétvége, nem szeret senki, mit fogok csinálni;

b) itt vagyok a hétvégén (ahol nem szeret senki), és nincs mit csinálnom;

c) már két napja tart a hétvége, amin nem csinálok semmit, mert nem szeret senki;

d) mindjárt vége van a rohadt hétvégének, hála a fennvalónak (aki egy nagy disznó, amiért nem szeret senki, és nincs mit csinálnom hétvégéken);

e) itt van a rohadt hétfő, ha arca lenne, pofán vágnám;

f) gyűlölöm a hétfőt, én vagyok

g) Garfield.

Aztán arról is szokott szó esni, panaszice, miszerint:

a) nincsen melóm, éhen fogok halni;

b) van melóm, de túl sok;

c) annyi a melóm, hogy nem bírom megcsinálni;

d) annyi a melóm, hogy bele fogok halni;

e) nem csinálok én semmit, megiszom ezt a bort munkaidőben;

f) nincsen melóm, éhen fogok halni.

És közben megy az életem, hashtaggel, persze.

(Nem tudom, melyik jobb: amikor panaszkodnak, vagy amikor hencegnek a népek. Tehát rólam se feledkezzünk meg, aki éppen arról panaszkodik, hogy:

a) az emberek folyton panaszkodnak a Facebookon;

b) az emberek folyton hencegnek a Facebookon;

c) rohadjon meg mindenki.)

Nem tudom felfogni, hogy mit akarnak ezzel elérni. Hogy megsajnálják őket? De hiszen azt mindenki tudja, hogy az emberek részvétlenek, és soha nem sajnálják egymást: legfeljebb irigylik, de leginkább gyűlölik. Ha tehát vinnyogsz a véget érő nyaralásod miatt (Azért telik olyan jól, mert el kell jönnöd onnan nemsokára!, tudnám megrázni ezeket a figurákat), a nyomorult hétvégéd miatt (örülj, hogy tudsz a belső hangodra koncentrálni, teee, mondanám nekik, de aztán hozzátenném, hogy ja, ha a belső hang is ezt mondja, akkor sajnos nincs mit tenni) meg a sok a melóm miatt (még mindig jobb, ha sok a melód, mint ha nincs, ne panaszkodj, te gyáros!, ragadnám meg a gallérjukat), akkor senki nem fog megsajnálni, viszont mindenki elégedetten néz végig a saját rémes melóján, üres hétvégéjén és a végéhez közeledő nyaralásán, hogy ő milyen szerencsés.

Ennyit kell megérteni, cicák: mindenki utál titeket. Sok irigyet tehát, s kevés szánót, ahogy nagymamám tanította, valahányszor látványosan kétségbe akartam esni. Csak aztán nehogy most mindenki elkezdjen hencegni a remek nyaralásával, szuper hétvégéivel és álommelójával, mert nem állok jót magamért.

Nagy Koppány Zsolt