Régen még a jó is jobb volt…

Akár tetszik, akár nem, az emberek nagy része az online felületeken éli napjai nagy részét, ami lássuk be, nem csupán a pandémiának köszönhető. Már a Covid tombolása előtt is hatalmas teret hódított a legkedveltebb közösségi felület: a Facebook. A nagy játszótéren egy ideje feltűnnek a nosztalgikus fotók, néhányan a saját fényképalbumaikból osztanak meg párat, mások az interneten fellelhető régi képeket hívják segítségül a visszaemlékezésekhez, és sokszor, egyre többször leírják, hogy akkor bezzeg mennyivel jobb volt. Szebbek voltak a lányok műköröm, műszempilla, műmell, műszáj, és műminden nélkül. Azt is olvashatjuk, hogy milyen jók voltak a vasárnapi ebédek a kicsiny konyhában, milyen szép volt a fehérre meszelt fal, a muskátli – de még a tyúkudvart is megszépíti az idő. Nosztalgiázik a nemzet a házikenyér illatára gondolva, a fejkendős nénik képeit nézve saját nagymamáik jutnak eszükbe. Látom ezt Felvidéktől Budapesten át, Kárpátaljáig. Jajgatva lájkolnak, szívecskéznek, megosztanak.

Olyan sokszor jutott eszembe már megkérdezni egy-egy ilyen képet látva: mi az akadálya annak, hogy így éljen, aki annyira szépnek látja ezt a világot, aztán elcsendesedek, kimaradok belőle, mert a nyugalom nem feláldozható, legalábbis az enyém nem. A romantikusnak tűnő állattartós képeket nézve azon morfondírozok, vajon a trágya elhordását is annyira szépnek véli-e a megosztó? S a tyúkkapirgálásból eszébe jut-e a forrázott toll szaga, ami kopasztáskor facsarja az ember orrát? A fehérre meszelt vályogházikók elnéptelenedve őrzik a vidék szépségét, de gazda nélkül már csak ezek a fotók maradnak majd meg róluk, miközben sokan a Facebookon siratják a múltat egy panellakásból. Ha valaki frizura, smink vagy körömfesték nélkül jelenik meg, kikiáltják ápolatlannak, a falusi embereket pedig tudatlannak. Ilyen és ehhez hasonló visszásságok tapadnak a mindennapokhoz, ezzel vesszük körül magunkat.

Mindenkinek van lehetősége tésztát gyúrni, kenyeret sütni, fehérre meszelt falú konyhába régifajta konyhaszekrényt rakni, vagy akár terítőt hímezni, s azzal díszíteni a falat. Ezek a dolgok nem kell, hogy a múltban ragadjanak. A jelenünk olyan, amilyenné tesszük. Persze, mondják ilyenkor, nincs munka, nem lehet vidéken élni, nincs jó iskola stb. – Megértem, sőt, értem is, de nem értek egyet. Tapasztalatból nem. Valóban lemondásokkal és másfajta örömmel jár a vidéki élet. Másféle látásmódot ad az embernek. Sokan azt mondják, hogy vidéken nőttek fel, elég is volt annyi, mások honvággyal osztják meg a fent említett képeket, ragaszkodnak görcsösen egy kényelmesnek hitt élethez, pedig ez is, mint minden más, csak nézőpont kérdése.

Amikor a világjárvány elérte Magyarországot, sokan vettek vidéki menedéket, sokan beleszerettek ebbe a másféle életbe és maradtak. Én nem gondolom, hogy gondtalan vagy kényelmesebb egy apró falucskában, mint egy nagyvárosban, de biztos vagyok benne: nyugodtabb és békésebb. Készítek fényképeket, hogy majd valamikor ez állítson emléket a jelennek.

Lőrincz P. Gabriella