Radnóti Miklós legendája

Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából Tóth Péter Lóránt végigjárta azt az útvonalat augusztus 31-től szeptember 24-ig, melyet Radnóti munkaszolgálatosként megtett Bortól Abdáig.

Több kérdés is felvetődött bennem, mi minden szövődik a caminóban egybe: akcióművészet, performansz, a 800 kilométer korántsem könnyű gyaloglóteljesítmény, miközben a megállóhelyek az erőltetett menet mementói egyúttal, a jelöletlen tömegsírok közelében most hallgatóság gyűlik össze, és értik és tudják, hogy miért. Olyan isten háta mögötti kis falvakban is, ahova nem jut el se vers, se művészet, most összehozza az embereket az alkalom az emlékezésre, találkozásra.

Tóth Péter Lórántnak van már tapasztalata abban, hogy úttalan utakon is vinni lehet vándorként az irodalmat a Kárpát-medencében bárhova, sőt tovább, az óceánon át Kanadáig. A neve hallatán tömegek verődnek össze minden különösebb hírverés nélkül is.

Mostani útját zarándoklatként hirdetik, emlegetik, amerre jár. Amikor ezeket a sorokat írom, még nincs vége. Közben a munkaszolgálatos sorstársak visszaemlékezéseit, naplóit is idézi, és végül a saját tapasztalatát is, hogy valóban, amerre ment az úton gyalog, hátizsákkal a kánikulában, gyakran megállt mellette egy-egy autó, és a kezébe nyomtak egy üveg vizet. Ahogyan ennivalót dobáltak a munkaszolgálatosoknak akkor, amikor a csapzott menet ugyanerre elhaladt. (Hasonló segítőkészséggel magam is találkoztam ezen a vidéken, míg más tájakon sohasem. Hosszú történet ez, sosem érnék a végére.)

Erről a jelenetről jutott eszembe, hogy Radnóti Miklós, látva, hogy a menetből egyre többen dőlnek ki vagy tűnnek el rejtélyes módon, számos másolatot készített a verseiről, abban a reményben, hogy valamelyik hazatalál. Korábban már sikerült egyik társával elküldenie néhányat. A véletlen szerencsének köszönhette, hogy amikor a keretlegények nem figyeltek elég éberen, sikerült az egyik út mentén álló asszony kezébe nyomnia egy csomó apróba hajtogatott papírlapot. Mint később kiderült, Miroslav Antić szerb költő rokona őrizte meg a kéziratokat, és 1953-ban nyílt lehetősége átadni a költő özvegyének Budapesten. Azért volt ennek a kéziratnak olyan nagy jelentősége, mert a legendás bori noteszben már nem volt tisztán olvasható valamennyi vers.

Arra voltam kíváncsi, hogyan hangzanak Radnóti költeményei azokon a helyszíneken, ahol ezeket a sorokat sokszor sötétben egymás alá rótta. Alig hiszem, hogy akadna ember, akit ez ne döbbentene meg, ne érezne részvétet, ne röpítené vissza a múltba. Még ha a fejemben kattognak is ezek a versek, most mégis mindent felülír az előadás, amit inkább monodrámának neveznék, amely közös nevezőre hozza a prózát, a verset, a kívülálló embereket, a politikai nyomulást, a helyszínt és a csendekkel tagolt, pusztulásba vivő drámát, melynek végkifejlete máig egymásnak ellentmondó elméletek erein árad szét. A költő halálának körülményei önmagában is legendát teremtettek.

Belegondolok közben, hogy egy szűk értelmiségi rétegen kívül van-e még igény az emberekben, hogy verset olvassanak, hallgassanak?

Gyerekkoromban még szavalóversenyeket néztünk fő műsoridőben azon az egyetlen tévécsatornán, ahol manapság elképzelhetetlen lenne. Újabban a tehetségkutatás csak az énekre és a táncra terjed ki. Napjainkban fő műsoridőben legfeljebb vetélkedőműsorokat sugároznak, ahol van néha verskérdés is; meg sem lepődöm, amikor az általános iskolás tanagyag költőinek nevét sem tudják, nemhogy a verseiket.

Radnóti műveihez Szenttamáson kegyesek voltak az égiek; a szűrt őszi fény és az éppen leszálló napkorong érzékletes háttérrel szolgált a Lélek vagyok, élni szeretnék című szabadtéri előadáshoz. Meghívó nélkül, bárki odajöhetett és meghallgathatta.

Az úton, mindössze néhány méternyire, vasárnap délután néha egy-egy traktor hajtott át a verseken, hangjára éppúgy nem lehetett felkészülni, mint ahogyan a felharsanó kutyaugatásokra sem, bár a véletlen úgy hozta, hogy az utóbbiak néha még fel is erősítették a megfelelő helyeken az elhangzottak véres valóságát, akaratlanul is. Az viszont példaértékű, amilyen tudatossággal kezelni tudta a zavaró elemeket az előadó; biztosan a rutin teszi – gondolhatnák sokan, én viszont tapasztalatból tudom, mennyire ki tudott zökkenteni, ha bármi zavart, mert sosem kötetből olvastam, mindig kívülről mondtam a verseimet.

Mégis: ez a szabadtéri környezet a Gion Nándor Emlékház udvarán, a keskeny alkalmi padok elhelyezése, mind-mind csak erősítették a hallottakat, nem hiányzott a színház bársonyszékének kényelme, sem a hangszigetelt terem. Jobb kint, mint egy tornateremben vagy művelődési házban. Zarándokútja során hajdan a költő sem tudta, mi vár rá, nem válogathatott most az előadó sem. Nem akarta eljátszani Radnóti szerepét, mint egy színész, és éppen ezzel a távolságtartással tudott katartikus élményt nyújtani.

Számomra különösen kedves, hogy Horvátországba érve szülőfalumban, Darázson is megállt, amerre a költő útja vitt; fellépéséhez egy különleges esemény is kötődött: felavatták az első ottani Radnóti-szobrot, László Ottó alkotását. A Jézus Szíve-templomban Szenn Péter református püspök ökumenikus istentiszteletet tartott az esemény tiszteletére. Ezt követően a szobor a legközelebbi magyar iskolában, Vörösmarton talált otthonra.

Végül egy mozaikot raktam össze gondolatban, egy térképet, hogy ez az útvonal milyen akkori határokon vezetett keresztül, és még az országoknak is más volt a neve.

Azóta csend honol újra Žagubica felett a hegyekben, nem zavarja sem emlék, sem varázslat.

Kontra Ferenc