Otthon II.

Ott folytatom, ahol múlt héten abbahagytam: az alkotó személyének világgá válásával; mikor eljut egy olyan élethelyzetig, melyben kockáztatni akar. A fiatal írók gyakran szinte senkinek, vagy csak nagyon kevés, közeli ismerősnek mutatják meg írásaikat. Ez nem véletlen, hiszen tartanak a kitárulkozástól, az érzéseikkel való szembesüléstől. Valójában az alkotás nem más, mint egy szelet az alkotóból. Önmagából ad a művész – természetes, hogy félti magát. Aztán, mikor megtörténik a változás, műveit szabadjára engedi, ráeszmél, hogy ennek ez a rendje, ő valójában ezt akarta: adni. Közölni vágyott már első pillanattól, csak nem tudta, hová kell fordulni. Nem tudta, mit lehet és mit nem. Tartott az ítélettől, a külső véleménytől. A közlés után viszont újra közölni akar. Rájön, hogy otthon érzi magát ebben a szerepben. Szeretne minél többet megmutatni abból, ami benne van. S mivel közben az élet rendületlenül folyik – veszteségek érik, családot alapít, elköltözik, egyre több élettapasztalattal bír, lexikális tudása bővül –, változnak az írásai.

Minden művésznél nyomon követhető e változás, az újdonságok kipróbálása, amint igyekszik a végső otthon felé. Idősebb korára az ember már nem akar új otthont. Sőt, sokan egy szobafestéstől, átrendezéstől, vagy új bútor vásárlásától is tartanak. Mert túl vannak már a keresésen. Már csak adni vágynak. A művészek fiatal koruktól ezt szeretnék, bár még éretlenek, sokan meg sem tudják fogalmazni, hogy miért írnak, miért festenek, faragnak szobrot, komponálnak zenét, csupán belső kényszerre teszik azt, miközben örömük telik benne. Kicsit olyan ez, mintha a művészlélek koravén volna. Ugyanakkor, miközben magát szétosztja, folyamatosan készen kell lennie a befogadásra. Alázattal elfogadni a tanácsot, épülni azokból a dolgokból, amiket mások csak ökölharccal oldanának meg. Elfogadni az élet ajándékait is, a veszteségeket is. Egészen addig döcögős, rázós ez az út, míg meg nem tanulja, hogyan kell magán átszűrni a gondolatokat, csatornává válni, s mint csatornát, folyamatosan tisztán tartani a lelkét, hogy ne szennyeződött, hanem szűrt, tiszta anyag kerüljön ki a kezéből. Ez egy folyamat. Úgy gondolom, senkitől sem várható el, hogy azonnal mindent tökéletesen műveljen. Az otthonra való vágyakozás megszűnésével elkezdődik a világgá válás.

Mikor egy szobrot, képet, verset, zenét csodálunk, vagy egy épületet, vagy bármit, amit emberkéz alkotott, lássuk meg mögötte az emberi elmét, ami megálmodta, ami végigjárta a göröngyös utat azért, hogy adhasson, hogy mi gyönyörködhessünk, hogy megnevettessen, hogy megkönnyeztessen! Sokféle hit van, valaki a Mennyországban hisz, vannak, akik az újjászületésben, olyanok is, akik azt gondolják, hogy semmivé válunk halálunk után. Az alkotók közössége talán még színesebb. Mégis, minden alkotó úton van végső otthona felé.

Lőrincz P. Gabriella