Orgonavirágzás

Ma is hallom, ahogy Bach D-moll toccata és fúgájának szívet-elmét megérintő akkordjai júniusi hársvirágzáskor vagy visszatérő őszi orgonaestek ünnepélyes pillanataiban betöltik a legendás kolozsvári Farkas utca gótikus csarnoktemplomának, e kiváló akusztikájú, hangversenyteremnek is beillő szakrális térnek minden zugát, ahol a fiatalok zsúfolt padsorok mellett az ősi kövezeten kucorogva szívtak magukba felemelő zenét rock koncertek tébolyult eufóriája helyett. Ám érthető ez, hisz akkor még csak elmúlt évszázadunk hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évtizedeit írtuk, s ott, a térnek, anyagnak minden darabkája, az erdélyi megmaradás azonosságtudatának szellemével volt mélyen átitatva. Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben című versében Apáczai professzor végső búcsúztatását így idézi: „S mikor a hálátlan világ temette, / Aletta búja jajgatott felette, // míg dörgő fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom orgonája.” A templom, a város emblematikus jelvénye, zivataros történetének évszázadaiban folyamatosan az orgona fenségéhez kapcsolódott, miután harangtornyait az idő szeszélye rendre visszabontotta, s ha nem így volt, akkor a tűzkakas emésztette fel. Ezen a múltillatú helyen nem harangkondulás, hanem fa- és ércsípok égi harsonái emelték fohászkodók áhítatát a magasba. Regénybeillő e hely orgonáinak története. A három különböző korban született hangszer közül az utolsó kettő sorsáról vannak bőséggel jegyzett információink. Mindezt a legilletékesebbtől, Dávid István kiváló orgonaművésztől tudom, aki hozzám hasonlóan ugyancsak a templom mellett lakott, szomszédom volt, és tán épp a szent hely közelsége hatására kötelezte el magát életre szólón a valaha megkonstruált legcsodálatosabb hangszerrel. Gyakorlásai közepette még a falakból is áradt az égi hangzás, amikor a kollégiumi zsibongás elcsendesült és a szilencium pillanatai jöttek el, fent a magasban pedig az ég csillagderűs köpönyegére Szent György bronzba dermedt árnyalakja fölé a telihold kanyarított hiteles fényglóriát. Ma a Nagykőrösi Református Egyház orgonaművésze, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Főiskolai Karának tanára, és több más szakmai köztestület, intézmény elismert tagja. Idevágó, mélyen dokumentált tanulmánya, amely a jelenlegi orgona felszentelésének századik évfordulóján, 2013-ban látott napvilágot, részletesen dokumentálva idézi fel történeti távlatában mindhárom orgona sorsát. Az elsőt, az egykor templom mellett álló, mára csak romjaival emlékeztető kolostorépületben 1534-ből említik, innen az orgonista neve is ismerős: Kassai Bonaventura. A hangszer a kor szokásai szerint a liturgikus tér közelében a szentély és nagy csarnok között, a templom déli oldalfalánál ácsolt „fecskefészek”-szerű emelvényen állt, majd feltehetően az 1603-as viharos jezsuita-protestáns villódzások idején semmisült meg, amikor az egész templom elképesztő károkat szenvedett. A másik két orgona viszont ma is látható, az események láncolata sorsukban valósággal összekovácsolta őket. Sorstársak lettek. A korábbi, Johannes Hahn nagyszebeni orgonaépítő mester munkája 1764-ből, mesterjeggyel ellátva, még egymanuálos pedál nélküli rokokó hangszer volt, és ez áll ma a kettős orgonaépítmény felső felén, ám csupán külső megjelenésében díszeleg, mivel a szerkezeti részt egykor már nem tartották érdemesnek a javításokra, így Rieger Ottó budapesti orgonakészítő „a régi orgona ócska cin sípjainak kilogrammját 1 korona 20 fillérért váltotta be”. 1912-ben a kezdetleges fakarzat helyén az épület stílusához méltóképpen illeszkedő, jelenleg is álló, hármas osztású kőkarzatot építettek. Ide került fel eredményes adakozásból származó összegből a pécsi Angster orgonagyárnál megrendelt, a mai hangszer alsó felén felállított új orgona, amely bár együttesének stílusában így felemás lett, összképében mégis finoman harmonizál, és a magyar romantikus orgonaépítészet jellegzetes darabjaként tartják számon. Két kor két orgonája az időrétegek üzeneteként. Sajnálatos, hogy a modern akusztikai szemlélet térhódítása ide is be óhajt könyökölni, ezzel erőltetve a hangszer automatizálásának multifunkciós gondolatát, fennen hangoztatva a digitális alapokra épített, kántormentesített egyházzenei tevékenység gazdasági előnyeit. 2000-ben a horvátországi Varasdon megrendezett organológiai konferencián e pompás hangszerek védelmében zárszóként elhangzott: „Az orgonának nemcsak szekrényét és belső szerkezetét, hanem hangját, tehát liturgiai szolgálatát és zeneművészeti szerepét is meg kell védeni.” Csupán emberi elvárás ez. Merthogy az orgona nem a gépek, hanem a lélek hangja.

Árkossy István