Szemelvények Iancu Laura verseskötetéből

Amikor asztalnál ültünk

a kezemet szeretted nézni

ahogyan egyiket a másikkal eltakarom

úton volt már a május

cseresznyevirágaival

elkezdődött a világ

Ádámmal Évával

Édenből felszálló sármadarakkal

álltam én kövek közt

leverten nőtt pipacs

mint aki vasárnap hal meg

mohás sziklaingben

világos nappal

tengerhidegen álltam előtted

hogy egyszer velem is megeshet

a medrek végül visszanyerik

lecsapolt vizeiket

lehetek én is ki reggel búcsúzik

estére ágyat vet

Amikor öltözöl

a vállad nézem

húsvéti szemmel

mintha fát látnék

kérgét hullajtott fát

és másnapos vagyok amikor

arcodhoz igazítod vásott sapkád

árnyékolt szemedről írta Vörösmarty a

merengős sorát

Istenem hogy megölelném

ledobott utolsó ruhád

és enném enném – ha tudnám

az angyalszárnyú tányérról

az utolsó vacsorát

s ha ének volnál

egyenként megforgatnám

benned a hangokat

magam sem tudom búcsú

vagy esti imának

Amikor a kedves

száz napig nem írt

sokáig égő lámpánál aludtam

és virrasztottam a Szíriában

Ukrajnában meggyilkoltakét

nehogy fehér inge

vérrel virágozzék

később sem havazott

egy sóhajtással elmúlt a február

döntenem kellett muskátli

vagy petúnia fehér vagy

zsoltárlila és egyáltalán illik-e

e gyötrelemhez a Hold ostyaudvara

ott leszek-e én is ahol van

miként a szél kit

nem hívnak meg a lakomára

arcomat rohasztja már a feledés

de szerelmem ma is pergőtűz

fagyálló árvácska

Amikor harmadszor szóltak

egy homokvárból érkeztem vissza

sziklára épült országba

végigjártam száz ideiglenes

esztendőt mintha templom

mintha anyám méhe lett volna

olykor-olykor az otthonom

szerettem ahogy szerették

bomlásnak indult nyelvemet

szerettem ’38-ban csókolni

imádkozó kezüket lőtt lábukat

szerettem a boncasztalon is

bajnok Aranycsapat hazámat

érvem ha volt is az indulásra

mit értem el vele az irgalom

erdőt növesztett törésre hegre

fáiból temetek negyvenegy éve

érvem nem volt a maradásra

térképből nem nem lesz haza

Este a faluban (0)

Áruld el, Uram,

nélküled írom e páros beszédet?

Azon vagyok, láthatod, hogy

földön kívüli mályva, mályvaszínű

látomásnak lássalak, és úgy beszéljek

hozzád, mintha a víz mondaná:

Ó, te ártatlan bodzavirág!

Naponta viszik a tűzifát.

Mennyi kavics várja,

várja vissza az árnyékát.

Efféle képekkel ébresztgetlek,

de mondom,

azon vagyok, hogy

amint a nyár őszbe zihál,

magam elől

magamba rejtselek, és

boldogok a lelki szegények.

(Magyar Napló, 2020)