Hadd kezdjem saját emlékeimmel. Szondi Györggyel, a PoLíSz folyóirat főszerkesztőjével 1997 végén kerültem kapcsolatba. Az Oslóban élő Sulyok Vince költő, műfordító, könyvtáros szándékozott néhány norvég költő versét bemutatni az ekkor már 35 számot megért folyóiratban. Gyuri szelíd győzködéssel egyre bővítette volna Vince munkáját, aki egy idő után rám, mentoráltjára hárította át a prózai rész összeállítását. Anyagom egyre bővült, kezdte egy mini antológia formáját ölteni. S akkor már időszerűvé vált, hogy a magyar olvasókat kalauzoljuk is a fjordokkal, hegyekkel szabdalt norvég tájakon, irodalmi labirintusokban. Bevezető esszémhez az oktatásban is jeleskedő Lasse Morten Johannesent, az Oslói Egyetem lektorát hívtam segítségül. Gyuri páratlan fantáziája, lapszerkesztői ötletgazdagsága nem ismert határokat, némi északi eredetű illusztrációkat is látni akart a lapban. Lisztes István szobrászművész, az oslói Képzőművészeti Főiskola professzora ajánlott nekem öt szobrászt, akiktől sikerült is műtárgyfotókat szereznem, s munkásságukat Lisztes István foglalta össze röviden. Így született meg a PoLíSz 1998 márciusi, 64 oldalas számában egy 56 oldalas, Norvég mintacímű kisantológia. Még ugyanebben az évben, az októberi számban két színes applikációm jelent meg az első borító belső oldalán. A következő évben Gyuri újszülött, Napút című folyóiratának 3. számában tűnik fel újra a nevem, A napok maradéka című kötetemet ismertette Toót H. Zsolt. S ezzel a három mozzanattal végképp beindult az immár 23. éve tartó együttműködésünk. Bizalmat szavazott nekem, a messziről jöttnek (aki, mint ahogy a közmondás tartja, azt mond, amit akar). A Napút folyóiratban megjelent verseim, novelláim, fordításaim mellett a Napkút Kiadó gondozásában Gyuri öt norvégból fordított kötetemet is gondozta (drámák, regények). 2011-ben pedig egy újabb, naprakészebb kortárs norvég antológia összeállítására, fordítására biztatott. Jeszenszky Géza oslói nagykövetté való kinevezése előtti hetekben írt a Hamsun gyermekei című gyűjteményhez bevezetőt (Napút, 2011. 7. szám). A sors fintora, hogy pont a folyóirat megszűnése utáni hetekben készült el A kortárs norvég költészet hava – 2021. május 3–28. címet viselő versösszeállításom, amely 26 napon át 26 költőt mutat be néhány versén keresztül életrajzi adatokkal és portréfotóval kiegészítve. Ez bátran nevezhető a Napút Online-on megjelenő internetes antológiának is.

Lement a Nap. Ujjaim közt lassan átpörögnek a napi gondok. Sárguló irkalapok felett szószegényen, méltó méltatáson merengek. Régi toll végét rágicsálom, íze már ennek sem a régi (nem beszélve arról, hogy milyen gusztustalan, és persze egészségtelen is). Tinta, tintatartó se távol, se közel, szerencsére fekete tus egy műszakis háztartásából elmaradhatatlan. Vonalkázom az irka lapjait. Szamárvezető, szokta volt Anyám mondani. Tótágast álló, kificamodott, jelzőkben, pátoszban botladozó szavak. Serceg a toll, a látható egyre láthatatlanabb.

De miről is akartam még írni? Az olvasásról. Hogy fejemre nőnek a könyvhegyek. Ennek leginkább a folyóiratok az okai. Mert menetrend szerint jönnek, az ember kíváncsian belelapoz, és olvassa ezt és még azt, végül elmerül, elvész benne. Mert én, mióta az eszemet tudom, ha már birtoklom, az elsőtől az utolsó szóig mindent elolvasok. Nem kis kihívás. Ember legyen a talpán, aki mindent be akar fogadni s nagyjából meg is akar érteni. Ez a Napút folyóirat olvasásakor hatványozottan igaz. Témakörei hihetetlen széles skálán mozognak. A tanulmányok, elemzések többsége témaszámba tömörül. E sokszínűséget mind bemutatni képtelenség. Mégis álljon itt néhány rovatcím, már csak Szondi György nyelvi leleményeinek szemléltetése végett is: B2-páholy, Hangszóló, Tizennedegymagunkban, Égalj, Barlang csillagával, Miért, Hetedhét, Fénykör, Mustra, Ablak, Téka. S a témaszámok közül is válogassunk – találomra persze, nehogy valakit akaratlanul is megsértsünk –: Ekszpanzió (2) (2005. július-augusztus); Mulatványok (2009. január); Nyolcvanhat jeles hetvenes(2009. október); Jelenések, jelenetek (2012. május); Arany János az Atya… (2017. augusztus); A szent és a lovag (2017. október); Mi magunk (2020. január) – és még sorolhatnám a tartalmasabbnál tartalmasabb összeállításokat.

S ha már a Napút mottója Fazekas Mihálytól származik: „A szélességet az ég derekán keresztűl méltán nevezhetjük tehát Napútnak”, válasszunk tőle származó sorokat a lapbúcsúztatóhoz is:

Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván

Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla

A már barnúló erdőkre veresses arany színt

Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal

A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:

[…] de az én rám

Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

(Fazekas Mihály: Mint mikor a nap…)

Napút sirató kellene legyen ez itt, de csak félig jogos a bánatunk. Amíg egyik szemünkkel egy papírlapot (a 22 évet élt Napút folyóiratot és közösségét) siratjuk, a másikkal huncut fénylőt kacsintunk, mert a számtalan laptelítő, a számos lapszerkesztő s az egyetlen gazda, a 75 éves, a minap a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett Szondi György él, virul és Isten segedelmével még alkot is. Kívánjuk neki, hogy nagyon sokáig! A Napút számait, az ösztönzésével bennük összegyűlt értékeket pedig őrzik az olvasók és a könyvtárak, forgathatják a következőnemzedékek is.

S ha néha napján Gyuri telefont ragad, s kedve szottyan egy halandzsanyelven kántált jazz-improvizációra, bizony napokra visszatér a kedvem.

Kovács katáng Ferenc