Egy költő, egy író, egy szerkesztő gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy mikrofon mellett ül vagy áll a színpadon, szemben a közönséggel. És valljuk be, előfordul, hogy szereplésünket különösebb felkészülés nélkül, rutinból oldjuk meg – ha olyan a téma, amiben nagyon benne vagyunk, amiről már sokszor beszéltünk. Szakmai közegben, például egy konferencián, ahol papírból kell felolvasni, ahol a vélt vagy valós tekintélyünk forog kockán, általában tele van a nadrágunk és eszünkbe sem jut blattolni. Ám jelentősen megnő a bátorságunk, ha teljesen laikus társaságnak tartunk előadást: olyankor fesztelenebbül szónokolunk, megengedünk maguknak kisebb vargabetűket, és úgy érezzük, nem kell mindent iszonyúan precízen megfogalmaznunk, a tudományosságot picit háttérbe tolhatjuk a szórakoztatás érdekében. Laikus közönség előtt valahogy önkéntelenül azt gondoljuk, hogy kisebb a tét.

Az évek során elég hamar megtanultam a saját bőrömön, hogy ez a felfogás veszedelmes – az élet megfricskázza a könnyelmű szónokot. Mindig van tét, mert soha nem tudhatjuk, a mezeinek hitt közönség soraiban kik bújnak meg. Így aztán elvemmé vált, hogy a legkisebb szereplést is megbecsülöm, a legszerényebb közönséget is komolyan veszem. És időről időre bebizonyosodik, hogy ezt jól teszem.

Egyik legdöbbenetesebb előadói élményemet Győrnek köszönhetem. Működik ott egy polgári nyugdíjas egyesület, s immár tíz esztendeje minden évben felkérnek, tartsak nekik előadást a magyar–lengyel kulturális kapcsolatokról, közös történelmünkről. Így volt ez 2015-ben is, amikor az első világháború volt a téma. Ennek keretében elmeséltem nekik a legelső, 1921-ben rendezett lengyel–magyar válogatott focimeccs történetét is. Nagy volt a kísértés, hogy kiszínezzem a részleteket, hiszen nyilvánvaló, hogy hallgatóságom semmit nem tudhat erről a hajdani sporteseményről – ám végül úgy döntöttem, hogy fegyelmezetten maradok a puszta tényeknél.

1918-ban Lengyelország százhuszonhárom év után visszanyerte függetlenségét. A lengyel labdarúgó-válogatott 1921 decemberében Budapesten, a magyar csapat ellen játszotta az első nemzetközi mérkőzését. A világháború során tönkrement úthálózat miatt harminchat óra alatt tették meg Krakkóból Pestig a négyszáz kilométeres távolságot. A meccs a Hungária körúti stadionban zajlott, nyolcezer magyar néző előtt – a lengyel szurkolótábor két főből állt. Érdekesség, hogy egy héttel korábban fővárosunk rendőrkapitánya minden nyilvános focimeccset betiltott sorozatos rendbontások miatt; ezt a lengyel–magyar meccset mégis engedélyezte, azzal a hivatalos indoklással, hogy a két nép barátsága alapján itt biztosan nem lesz verekedés.

A mérkőzésen a magyar csapat nagy fölényben játszott, ennek ellenére csak egyetlen gólt lőttünk. Még kilenc perc volt hátra az első félidőből, amikor az egyik lengyel csatár, Wacław Kuchar támadásba lendült: kicselezte kifutó kapusunkat, Zsák Károlyt, ám ahogy az üres kapu felé tartott, hátralendülő karjával véletlenül megütötte a mögé került hálóőrt, aki összerogyott. Kuchar a gólvonal előtt megállította a labdát: nem lőtt az üres kapuba, hanem a földön fekvő Zsákhoz lépett, és fölsegítette. Így győzött végül a magyar csapat 1:0-ra.

Amikor idáig értem a történetben a győri előadásomon, a második sor közepén egy idős úr félhangosan azt mondta: „Igen, emlékszem, ez így volt.” Mire én: „Hogyhogy emlékszik?” Azt felelte: „Úgy, hogy én is ott voltam a meccsen.” Hitetlenkedtem: „De hát az 1921-ben történt. Ön hány éves?” „Mindjárt száz. Akkor hatéves voltam, édesapám vitt magával. Láttam, amikor Zsák Károly összeesett.” Hm, 2015-ben egy kilencvennégy évvel korábbi eseményről beszélek – egy szemtanúnak. Hirtelen megelevenedett a történelem.

Egyébként a lengyel csatárt, Kuchart a mérkőzés után megkérdezték, miért nem lőtte az üres kapuba a labdát. Ő azt felelte: „Azért, mert a magyarokkal szembeni fair playt mindennél többre becsülöm.” Hát igen, a régi szép idők…

Zsille Gábor