Mondd csak, teljes a te életed? – kérdezte. Fogalmam sincs, hogyan jutott ez eszébe.

Én biztosan nem kérdeznék senkitől ilyet jószántamból, akkor sem, ha árnyékosabbnak látnám aznap a tekintetét. Jobb ezt nem bolygatni.

A földi élet nem steril, nem laboratóriumban keverték ki, hanem egy kicsit szinte mindig ütött-kopott, hibás. Lehet, hogy éppen csak, de akkor is. És ez nagyon is jól van így. Ha valaki azt mondja, hogy ő kivétel, neki rendben van szénája-szalmája, azt is elhiszem, de azért az általában úgy szokott lenni, hogy minden kosár almában van egy-két hibásabb szem alul, s a barack napsütötte bőrén is akad foltosodás. Nem alapvetően, csak itt-ott, nem zavaróan, de mégis. Itt van például az egyik ismerősöm (nő), aki mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, hibátlan a mosolya, miközben életközépválsággal küzd titokban, és retteg attól, hogy elképzelje magát tíz év múlva. Vagy az az ötvenes pasi a szomszéd utcában, aki mindent megtesz a családjáért, miközben diszkréten, tapintatosan csalja asszonyát. Egy másik ismerősöm betegséggel él együtt, mégis hálás minden napért, újabb és újabb dolgokat tanul meg, és többet nevet azoknál, akiknek kutya bajuk sincs. Szóval a teljes és a tökéletes biztosan nem ugyanaz, és nyilván a legtöbb életre esik egy kis árnyék, amelyiken nem látszik, arra is.

Aztán mégiscsak beakadt ez a kérdés nálam: arra lettem figyelmes, hogy bármit teszek, bárhová megyek, újra és újra ez jut az eszembe. Teljes-e? Teljes-e?

Ez járt a fejemben, miközben elolvastam másnap a reggeli, napindító üzeneteimet.

Miközben valaki rám gondolt, miközben jó reggelt kívánt.

Miközben mentem lefelé a metró mozgólépcsőjén, miközben megszokásból bedobtam egy kétszázast az éneklő bácsi kalapjába.

Miközben volt miből megvennem a reggeli joghurtomat és kiflimet a kisboltban.

Miközben a Károlyi-kert mellett sétáltam el, és már reggel azon gondolkoztam, hogy mit és hol lehetne ebédelni majd a környéken.

Miközben kinéztem az irodám ablakán, és tízezredszer is megállapítottam, hogy szerelmes vagyok a városba, amelyben élhetek.

Miközben hazafelé verssorokat próbáltam megjegyezni, nehogy elfelejtsem őket, mielőtt a gépemhez érek. Miközben odaégett a vacsorám, mert bekapcsoltam a gépemet, és onnantól minden másról megfeledkeztem.

Miközben másnap reggel a galambokat nézegettem, ahogy a magot csipegetik a cseréptálukból.

Miközben szerethetek és szeretnek. Ez utóbbit jó bezsebelni, pedig viszonozni sokszor csak fogyatékosan tudom. Régi félelmem, nehogy olyan közegben kelljen élnem, ahol a szeretetet kiporciózzák, és mindig kifogy a kondérból, mire éppen rám kerülne a sor. Ahol szeretni félelmes és veszélyes dolog.

Van ablakom, van reggelim, van lábam, van világom. Igazából mindenem megvan. Hogy félek a végességtől, a hiábavalóságtól, hogy elkedvetlenedem a kisszerűségtől, az általános méltóságvesztéstől, hogy hamarabb észreveszem a dolgok árnyékos oldalát, mint a fényeset, ez sokszor nem könnyíti meg a napjaimat. Teher, de erősít. Egyre inkább elbírja a vállam. Hogy nem sikerül mindig kerekre a perec, hogy vannak ballábas napjaim, hogy sokszor elvétem az ugrást – akkor mi van? Semmi. Na és. Majd holnap jobban megy. Majd újra megpróbálom.

Teljes-e az a nap, amelyben nincs éjszaka? Ha mindig csak napsütés van, kiszárad minden.

Szóval teljes-e az életem? Igen, az. Teljes. Ütött-kopottságában, egyszervolt-holnemvoltságában is az.

De mindig van egy cseréptál valahol, amelyet megtölthetek maggal, és mindig van néhány galamb, aki majd megtalálja.

Táplálni, etetni, éltetni. Amíg ezt megtehetem, teljes az.

Mirtse Zsuzsa