Hétköznap délben, a legvadabb júniusi kánikulában Rába György (1924–2011) mellszobrát avatjuk Pesten, a Vígszínház mellett – abból az alkalomból, hogy a Kossuth- és Széchenyi-díjas költő, irodalomtudós most lenne kilencvenöt éves. A tizenharmadik kerületben, a Pannónia utca és a Gergely Győző utca sarkán állunk, a szobor kedvéért kialakított terecskén, pontosabban a járdából és egy növénysávból lecsippentett kiszélesedésen. Öt házzal arrébb lakott Rába (neve még most is látható a kapucsengőn), aki hetvenkét évig élt a kerületben, ez bizony nem semmi; ezért is lett díszpolgár.

Kitartóan izzadunk az utca túloldalára, a félárnyékba húzódva, két rendőr terelgeti a forgalmat. A napernyő alá állított mikrofonnál Tábor Ádám költő beszél: áttekintést ad Rába György gazdag pályájáról. Teljesen indokoltan kiemeli Rába költészetének újító, mozgalmas nyelvezetét, majd tőle nem meglepő módon hangsúlyozza, hogy az ünnepelt szabadelvű és szolidáris volt. E ponton vállamra ugrik a kisördög, és kedvem lenne bekiáltani: „Azt meséld el, Ádám, amikor tizenöt évvel ezelőtt te és Parti Nagy Lajos buzgón szerveztétek a kilépési hullámot a Magyar Írószövetség szétverésére, és a több száz, telefonhívásokkal manipulált kilépő listájára önkényesen, a megkérdezése nélkül felírtátok Rába nevét is! De ő nem veletek volt szolidáris, mert karakán módon sajtónyilatkozott, hogy szó sincs róla, ő nem lépett ki, ő a Magyar Írószövetség tagja marad.” Ám nem kiabálok be, pókerarccal hallgatok, hiszen valódi demokrata nem zavar meg egy ünnepséget.

A beszéd után következik a lényeg: a szobor leleplezése. Lelkes Márk alkotása (ez a harminckettedik köztéri műve!) igazán szépen, pontosan megidézi Rába vonásait. Mintázása érzékeny, posztamensén pedig tükrözve fut egy vers: ez a költő kiemelkedő műfordítói tevékenységét hirdeti. Rába elsősorban francia szerzőket ültetett át, Mallarmé és Valéry verseit, Jean Racine drámáját Nagy Sándorról; kisebb részben olaszokat is fordított, például Leopardi költeményeit, még 1958-ban. Rába életműve csakugyan roppant gazdag, kezdve onnan, hogy 1946-ban a legendás Újhold folyóirat alapító szerkesztője volt, egészen a Magyar Filológiai Társaság alelnöki tisztségéig, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetéig. Költői hitvallása szerint „a líra azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít, ezért egyszeri és drámai megnyilatkozás.” Továbbá: „A költészet mindig a személyes és az egyetemes kölcsönhatásából születik meg.”

A mellszobor leleplezése után Dinnyés József daltulajdonos előad két, általa megzenésített Rába-verset (egy ifjúkorit és egy késeit), és már csak a koszorúzás van hátra. A Magyar Írószövetség tisztelgő koszorúját helyezem a talapzatra – vigyázva, hogy a szalag filctollas felirata végig takarásban legyen. Ez a kis magyar rögvalóság miatt van: a virágüzletben, ahol két nappal korábban megrendeltem a koszorút, külön felírtam egy papírlapra, mi kerüljön a szalagra: Magyar Írószövetség. Ennyire bonyolult szöveg… És szájbarágósan külön figyelmeztettem az árust: írószövetség egybeírandó. Ám amikor húsz perccel az ünnepség előtt a virágüzletben átvettem a kész koszorút, láttam: hát persze, hogy az eladónő két szóba írta.

Az ünnepség után néhány percig beszélgetek Rába szembeszomszédjával, egy régésszel. Az irodalmi eseményekből mindig ezek a legélvezetesebb és legmaradandóbb percek: nem a hivatalos műsor, hanem a kikapcsolt mikrofon melletti anekdoták, az úgynevezett oral history. Csak hát az a gond, hogy az így begyűjtött történeteket, magánéleti érdekességeket nem nagyon lehet (nem nagyon illik) megírni… Gyorsan le is zárom ezt a tárcát, mert nagy a kísértés, hogy ezt-azt elkotyogjak, már alig bírok magammal.

Zsille Gábor