Mayerling

Százhatvan éve, 1858. augusztus 21-én született Rudolf trónörökös. Kivételes műveltségét, demokratikus, innovatív politikai nézeteit sokan méltatták, mégis életútjának a vége lett igazán legendás. Talán mindenki hallott már Mayerlingről, de csak kevesen jártak ott.

Miért éppen Mayerling? Mert ebben a festői környezetben akarta leélni egész további életét. Mert nehezen megközelíthető, a világtól meglehetősen elzárt helyen van. Rudolf is rövidebb-hosszabb erdei rejtekutakon közlekedett. De legalább biztonságban érezte magát. Ha jobban megnézzük a vadászkastély korabeli képét, láthatjuk, hogy falakkal vette körbe, az udvarban pedig vadászkutyákat tartott. Aligha volt a Habsburgoknak rejtélyesebb épületük a mayerlingi vadászkastélynál. A heiligenkreuzi ciszterci szerzetesrend építtette 1550-ben. Rudolf trónörökös Leiningen hercegtől vásárolta meg, és 1887-ben megkezdődtek az átépítés munkálatai, melyek egy évig tartottak. Rudolf a saját elképzelései szerint alakította ki lakhelyét.

A bécsi Hofburgban már idegennek számított, és nem érezte magát biztonságban. Éppen a fokozott ellenőrzés miatt. Tudta, hogy gyerekkora óta megfigyelés alatt tartották, minden lépéséről beszámoltak az apjának, elolvasták a levelezését. Hiába zárta folyton kulcsra a dolgozószobáját, hiába zárta be külön minden egyes asztalfiókját, mégis azt tapasztalta, hogy valaki hozzányúlt a dolgaihoz, tárgyak mozdultak el, pedig emlékezett rá, mit hogyan hagyott az íróasztalán. Erre különösen érzékeny volt. Biztosra vette, hogy ez nem az ő rögeszméje: maga a császár készíttetett álkulcsokat, és másoltatott le minden levelet a saját embereivel. A kölcsönös bizalmatlanság természetesen nem volt alaptalan.

Rudolf nem meghalni vette magának a csodálatra méltó birtokot. Otthont akart teremteni, melynek csak ő lesz az ura és gazdája, először tett szert valamire, ami valóban csak az övé lehetett. Ahova nem tehette be a lábát a császár titkosszolgálata. Ahova titkos levelezését, a naplóit, a fotóit, a saját kéziratait, a legkedvesebb kitömött madarait és festményeit menthette, sőt a ruháinak nagy részét is. Az ablakokból, az egymásba nyíló szobákból bármikor ellenőrizhette, hogy bármelyik úton közeledik-e valaki. Az emeleti ablakokból messze ellátott. Maga sem gondolta, hogy mindössze két évig lesz az otthona. Vadászkastélyát a császár gyűlöletből és féltékenységből részben leromboltatta és átépíttette, nehogy zarándokhellyé váljon.

De maradt mégis valami Rudolfból, szinte érthetetlen módon: a gloriettszerű kis barokk reggelizőépítményt meghagyták, teaszobának nevezték, ma is látogatható. Egy vitrinben Rudolf porcelánkészletével, az eredeti ablakokkal és a lenyűgöző kilátással, amiért érdemes odalátogatni. Amin leginkább meglepődtem, az a bútorok egyszerűsége, Rudolf gyűlölte a pompát. Le lehet ülni a székekre, és kinézni, és ugyanazt látni, amit ő látott, mert az erdővel borított hegyek is ugyanott állnak. Lehet egyedül maradni, ahol ő is írni szeretett, könyveit magyarra is lefordították. Erről a völgyes tájról még csak nem is olvastam korábban, olyan érzés volt, mint a megvilágosodás. Egyszeriben eszébe jut az embernek, hogy mi az, ami megtörténhetett, és mi az, ami biztosan nem. Eszébe jut a lehetetlenségek egész sora, amit a filmekben látott, a regényekben olvasott, és rájön, hogy a helyismeret hiányában mi bennük a képtelenség. Az eseményeknek tucatnyi variációját írták meg, köztük számos magyar szerző is. Ami csak fellelhető, mindent elolvastam. Csupán érdeklődésből, nem vagyok a téma szakértője, egyetlen dolgot azonban mindig észreveszek: járt-e az illető a Rudolf-helyszíneken, legfőképpen pedig Mayerlingben. Nincs benne semmi szomorúság. Inkább ünnepélyes, kiváltképpen ezen a napon.

Kontra Ferenc