Mámá hotel

Két nagy szatyorral a kezében lehetett látni mindig, el is nevezték a szomszédok Cekker Katinak. Nem volt még nagyon öreg, csak elnyűtt s kicsit púpos. Az ujjai megbogosodtak, az erek a nyakán kitágultak, karjain lötyögött a hús, és ha valamelyik hivatalban vagy az orvosi rendelőben kiderült, hogy ötven éves, sajnálkozva pillantottak rá. Buszban, villamosban egymással versenyezve ugráltak fel a fiatalok, s adták át a helyüket.

Nem szerette a telet. Ha hullott a hó, abból azonnal latyak lett, mert sózták a járdákat, s olyankor bokáig érő lucsokban caplatott haza a piacról vagy az üzletből, suvadt ki a két válla a nehéz szatyroktól.

Vett neki az ura, Endre bevásárló szekeret, de azt csak ritkán használta, imádta a cekkereit, mert abban a gyárban készültek, ahol ő is dolgozott mindaddig, amíg az elvtársak helyébe megérkező urak nem szüntették meg az üzemet, s őt nem rakták ki az utcára. Szerencsére a lakóbizottság azonnal alkalmazta gondnoknak, mert ismerték dolgos két kezét, azóta ragyog a két lépcsőház a tisztaságtól, s Cekker Kati naponta viheti haza a rogyásig teli szatyrait a vásárcsarnokból. Szépen hoz a konyhára a házmesterség!

Erős műanyag szálakból szőtték ezeket a cekkereket, s a szép mintázatok beépültek az agyába. Egyiken két száll összekötött orgonavirág, másikon valamilyen déli növény, aminek hosszú, sárga porzója, bibéje kinyúlt az ovális alakú sziromlevél közepéből. Harminc évet dolgozott itt, először textilanyagokat gyártottak, aztán mindenféle műanyagot, táskát, abroszt, sátorlapot; mindeniknek más szaga volt, most is érzi külön-külön azokat, egyszer azt mondta neki egy újságíró, akit kiküldtek hozzájuk riportot készíteni, hogy össze lehetne állítani a szagok alapján élete krónikáját, talán memoárt is emlegetett ez az irkafirkász. Ezt nem ő, hanem a csoportvezető mondta, mármint azt, hogy irkafirkász, nem volt ő olyan bátor, hogy lediffamáljon egy tanult embert, ez a Karolina – így hívták a csoportvezetőt –, híres volt a csípős nyelvéről, született pesti. Lesütné ő is a szemét, és hallgatna, ha Baranyából jött volna fel süldőlányként Budapestre.

Majdnem mindenki szegény volt a panelben, amelyikben Cekker Kati lakott, de az olyan tisztes szegénység volt. Az emberek kifizették a villanyszámlát, a fűtést, a rezsit, s a megmaradt pénz, ha jól beosztották, éppen elég volt a napi három étkezésre, krumplipaprikás, lecsó, borsófőzelék, pirított hagyma, vasárnap farhátra főzött húsleves szaga terjengett a lépcsőházakban.

Okosan tervezték meg egykoron az elvtársak a városnegyedeket, kiszámították, egy gyárnak hány munkásra van szüksége, és aszerint építették köréje a panelnegyedeket, s mindenikben iskola, orvosi rendelő, művelődési otthon.

Ezt szokta meg Cekker Kati. Úgy folyt, úgy csordogált az élete, mint csapból a víz, amit megcsodált az első nap, amikor ide megérkezett, éppen csak igazodni kellett a tömeg mozgásához. Be kellett járni naponta a jó meleg üzembe, s ha a szagokat megszokta, könnyűszerrel teljesítette a normát, sőt gyakran túl is teljesítette. Hónap végén, borítékban leragasztva, kezébe nyomták a fizetését, erről szólt az élete. S neki éppen elég volt ennyi.

Vasárnap rendszerint rántott húst vagy csirkepaprikást készített, ő, a férje és a fia körbeülték a kicsi asztalt a konyhában, s olyan békésen, olyan jóízűen falatoztak, megirigyelte volna azt a király is.

Hol voltak akkor már a királyok? A mesében, amit Kati gyermekkorában hallott a falujában. Hány év is telt el azóta?

Úgy szerette ezeket a kalkulációkat! Hogy is van? Tizenhat év telt el otthon. Akkor hozta fel a nagybátyja. Két évet takarított az ángyikájával, mert még nem volt nagykorú. Ahogy betöltötte a tizennyolcat, azonnal fölvették a textilgyárba, amelyet úgy szeretett, mint menyasszony a vőlegényét. Vagy ahogy ő a fiát, Vidort.

Gyakran számolt el szép, tiszta életével. De csak titokban, gondolatban. Érdekelne valakit az ő élete? Senkit. Pedig szép volt az, akár egy csokor őszirózsa. Megszégyellte magát hirtelen beugrott hasonlata miatt. Öregasszony bolond beszéde – gondolta. Őszirózsa csokor…

– Szó sincs arról, hogy szürke és unalmas lett volna az én életem – szövögette, toldozgatta tovább a monológját. – A másé milyen? Divat manapság a nyavalygás, a panasz, a hisztéria. A lelkizés! Hát azért se! Ha a fiam ilyen jól érzi magát abban a fészekben, amit én, én egyedül teremtettem, akkor jó felé irányítottam a szekerünk rúdját. Endre, az uram csak olyan, mint a hám mellé kötött, kiherélt csődör.

Ez a második hasonlata már durva volt, a kiherélt csődör, gyorsan fogadalmat tett, többször nem engedi, hogy így megfusson az esze kereke.

– A Vidor születése utáni évek duplának számítanak – szokta mondani ismerőseinek. – Huszonkét éves voltam, amikor megszültem, most Vidor huszonnyolc. Két életem volt. A Vidor előtti és a Vidor utáni élet. Öt évvel ezelőtt, hál’ Istennek befejezte az uram a hálószobai gamatkodást, korán lett impotens a sok vegyszertől, amivel a gyárban dolgozott, éjszakára külön hurcolkodtunk, így minden gondolatom Vidor körül foroghat.

– Várjunk csak? Mikor voltam én igazán boldog? – elmélkedett tovább. – Gyerekkoromban nagy volt a szegénység, haton voltunk testvérek, sokszor azért feküdtünk le korán, hogy ne érezzük az éhséget. De ahogy fölkerültem Pestre, pénzkereső lettem, ami a legnagyobb dolog a világon. A fix. Ezt nevezem én boldogságnak! Meg is érdemeltem, mert mindig nagyon szerettem dolgozni. Ezt az én emberemet, Endrét is ott ismertem meg a gyárban, ő a festékes részlegen dolgozott, még a nászéjszakánkon is éreztem a szagot, úgy átvette a bőre. Mert hát mi kell az embernek? Az, hogy legyen meg a betevő falatja, legyen legalább két rend ruhája, és tudja lehajtani a fejét éjszakára. Ez a boldogság. Semmi más. S jaj, nehogy elfelejtsem. Azóta vagyok én igazán boldog, amióta van fiam. Még a hasamban volt, s már akkor sem cseréltem volna még Tündér Ilonával sem, akiről szólt a mese gyermekkoromban. Hát még most, hogy betöltötte a huszonnyolcadik évét? Alig érek föl a nyakáig, amikor megölelem. Mert úgy nem léphet ki az ajtón, hogy ne csókoljam meg mind a kétfelől az arcát. Szerencsére nem az a finnyás típus, aki elhúzza a száját az anyai csóktól. Láttam ilyent is. Ilyen fintorgókat. Az én Vidorom szelíd és engedelmes. Hogy is mondjam? Olyan, mint egy megszelídített mackó. Úgy is szólítom: Macikám. Eljár néha szórakozni, bulizni, a nőt megkapni manapság nem probléma, miért bonyolítaná az életét? Nem jobb itt, nálam, az én szárnyaim alatt? Amíg fel tudom emelni két dolgos kezem, s haza tudom cipelni a két cekkert, addig úgy élhet az én drága Vidorom, mintha a mennyország szállt volna le a földre.

Mert a nők adni szeretnek. Azért születtek erre a világra, hogy adjanak. Főleg az anyák.

Hegedűs Imre János