Magyarok külföldön

A magyarok külföldön kicsit másként viselkednek, mint itthon. Persze, nem lehet őket egy kaptafára húzni, hiszen vannak ilyenek és olyanok, de azért néhány jellemvonás közös.

Ha tőlünk keletre mennek, akkor szeretnek erőt és pénzt mutatni, olykor már – horribile dictu! – fitogtatni. Kicsit leereszkedők, kicsit megengedők, kaccantanak, szeretik, ha – mondjuk a székelyek – kényeztetik őket. Imádnak csodálkozni az elmaradottságon, aminek azért van egyfajta fincsi romantikája: szekeret rakni, ganét kihányni, pálinkát inni, fejést nézni vagy éppenséggel kipróbálni, szóval minden, amit gyerekkorukban még ők is csináltak – de most már Volvóval járnak. Sokat fényképeznek, lassan és rosszul vezetnek a kanyargós hegyi utakon. Hangosan beszélnek, még azok is, akik nem imidzsharcosok; kicsit affektálnak, hadd tudja minden atyafi, hogy ők nem afféle helyi lúzerek, hanem átmenetben vannak, turisták, meg is mutatják a pénzt. Hetven százalékuk onnan emigrált, ahova visszajár, rólu(n)k írtam már, nem túl hízelgőn.

Persze vannak néhányan, akik csendes és alázatos szívvel jönnek-mennek, megállnak, beszívják a fenyő illatát, főleg, ha nem látja senki, és nem átallnak korán felkelni, hogy megnézzék, mint mászik fel a Nap keleten az égboltra. Ők azok, akik sosem vinnének megalázó ajándékot a helyieknek, és bölcsebbek annál, hogy ne tudnák: mind esendők vagyunk, meg egy vérből valók. Ti itt kinn, itthon, és mi is, itt, nálatok, vendégségben.

Ha tőlünk nyugatra mennek, akkor szeretnének erőt és pénzt mutatni, olykor már – horribile dictu! – fitogtatni. De sajnos nemigen beszélnek nyelveket, és úgy bizony nehéz. Éppen ezért aztán nem is leereszkedők, nem is megengedők, s kaccantani is csak kínjukban kaccantanak: mikor például kapkodva keresik a megfelelő szót, csak hát ahol keresik, ott nincs, mert soha nem tanulták meg. (Rendesen.)

Azért persze hangosan beszélnek, mert a hülye külföldi úgysem érti, nagyokat kacagnak, de arra az esetre, ha mégis értenék, vagy egy honfitársuk is a közelben napozik, tartogatnak néhány anekdotát, amely a hatalmukról és a pénzükről szól. (Otthon.) Az árufeltöltői munkáról szemérmesen hallgatnak, külföldön, a külföldi boltban lenéző pillantásokkal méregetik a helyi árufeltöltőket, miszerint hogy is lehet ilyen aljamunkát végezni, tanulj, fiam, nehogy így járj, mondják hangosan.

Mindent átszámolnak forintba, majd vissza euróba, szidják a banki váltóárfolyamot: otthon kellett volna váltani, asszony, mi hülyék voltunk, ezek meg itt gazemberek! Néha csúnyákat mondanak mosolyogva a szembejövő külföldieknek, akik hálásan visszamosolyognak. Kicsit idegesek, kicsit neurotikusak. – Nézd meg, hogy fekszik a napozóágyon egy magyar, és hogy fekszik egy másik napozóágyon egy mondjuk olasz – és mindent megértesz.

Villámgyorsan megtalálja az étlapon a csapvizet (még azért is elkérnek másfél eurót a rohadékok!), göcögve rendel belőle, a sütemény mellé. Borravalót nem ad, úgysem jön vissza, amúgy is lehúzták. Ha mégis muszáj külföldiül beszélnie, a nyelvtudás hiányát emelkedő hangerővel pótolja, de korán megszeppen. Vezetés közben kemény csávó, lássák a hitvány külföldiek, milyen a magyar virtus. Ha meglát az utakon egy másik magyart, megelőzi, ha beledöglik, akkor is.

Persze vannak néhányan, akik csendes és alázatos szívvel jönnek-mennek, megállnak, beszívják a sós tenger illatát, főleg, ha nem látja senki, és nem átallnak korán felkelni, hogy megnézzék, mint mászik fel a Nap keleten az égboltra. Ők azok, akik sosem hoznának megalázó ajándékot az itthon maradottaknak, és bölcsebbek annál, hogy ne tudnák: mind esendők vagyunk, meg egy vérből valók. Ti itt kinn, itthon, és mi is, itt, nálatok, vendégségben.