Váró Márton szobrászművésznek

Kedves Marci,

év végén megérkezett szokásos újévi üzeneted, maszk és félelem nélkül szállt le képtáramban, ahol legutóbb beszélgettünk, és magával hozta újabb bámulatos szobrok fotóit meg némi meleget a forró Kaliforniából. Hát való igaz, jó messzire elfújtak téged a transzilván és transzatlanti szelek, de azért partot is, célt is igen hamar elértél. Emlékezz vissza, Kolozsváron, Pattantyús Károly professzor úr álmosító művészettörténeti óráin amikor szenderegtünk, talán nem gondoltad – legfeljebb bóbiskolva álmodhattál róla –, hogy valamikor még Carrarában Michelangelo, Bernini és Canova márványhegyeiből hasítasz tömböket le magadnak és szállítod az „amerikai álom” hazájába, ahol egy magyar művész magyar álma is megvalósulhat. Mint látom, szobraid tekintélyes mérete és emberi szerénységed mércéje igencsak fordított arányban teljesedett ki életművedben, de nem csoda ez, hisz nemigen volt nyitottabb, szerényebb, barátibb lelkületű kolléga nálad az évfolyamon. Aztán viharos magyarországi sikereid után, amikor úgy érezted, hogy nincs itt már akkora kő, amekkorával formateremtő erődet kívánod megmérettetni, átléptél Kaliforniába, a grandiózus méretek honába, majd következett a floridai Naples, az Államok idős milliomosainak luxus kisvárosa, ahol egyik csodálód egész szoborparkot rendezett be munkáidból. Ennek hírneve hozta magával talán leglátványosabb műved megrendelését is: nyolcvan(!) tonna carrarai márványból faragtad ki egy amerikai vállalkozó által felépített és Ave Maria névre keresztelt vadonatúj település modern vonalú templomának homlokzatfalára Angyali üdvözlet című munkádat. Mint nem mindennapi látványosságot, megtekintés céljából, ma már szervezett turisztikai utazással is fel lehet keresni. Tekintélyes műveden feltűnik a rád mindig is jellemző figurális és absztrakt elemek egymásba szövődő ritmusa, amit sajátosan értelmezett modulrendszerrel olvasztasz egybe. Ez a dominó-illesztésű hatás megjelenik a La Donna néven ismert, öt méter magas kompozíciódon is, ugyancsak Naples szélén, a Miami felé tartó nyolc sávos autópálya elágazási pontjának díszeként.

Ahogy a történelem során templomokat, palotákat, piramisokat építettek fel kövek észszerű összeillesztésével, úgy építesz te is szobrot tonnányi márványtömbökből, átúsztatva őket az óceánon túlra, hogy aztán otthon, szabadtéri műtermedben, Isten kaliforniai kék ege alatt fejtsd le a márványpor felesleget látomásaid előtűnő alakzatairól. Megfigyeltem egy kisfilmben, milyen eksztatikus hangulatban simogatsz házméretű hófehér kőtömböket Itália bányakatedrálisának óriáscsarnokában, változó korunk új-kőkorszakában, mert te már érzed, látod, felismered a bennük rejtőzködő emberi testeket, amelyeknek attól a pillanattól fogva történetük van, és rövidesen műtárgy-történelmük is lesz. Kétségtelen: fekete világunkban, a fehérnek erővel is bírnia kell a harcot. Ezért valójában meg sem lepett az a néhány sor, amelyben így keseregsz:

„[…] Sajnos, semmi vigasztalót nem tudok üzenni a világ másik végéről, innen Kaliforniából sem. Nemrég olvastam egy fontos művészeti folyóiratban, hogy Amerika vezető műkritikusai, művészettörténészei és egyéb „szakértői”, a huszadik század legnagyobb hatású műalkotásának Marcel Duchamp „Forrás”-át, a „Fountain”-t tartják, közismert nevén a „piszoár”-t, a gyári vizelde-porceláncsészét. Amit Duchamp annakidején még viccnek és polgárpukkasztásnak szánt, azt itt és most legjelentősebb művészeti teljesítményként ünneplik. Ez a cinizmus valóban tragikus az emberi kultúra történetében. És bevallom, azért a több, mint száz millió dollárért – amerikai rekordár! –, amit nemrég egy kortárs festményért kifizettek – én inkább három Rembrandtot vennék. Viszont attól egyre inkább félek, hogy „mi” apadó tömegben vagyunk. De csakazértis tartsunk ki. Nekem a valódi felüdülést még mindig Olaszország jelenti, Carrara, ott dolgozni, ott megkeresni és megtalálni a tisztalelkű fehér márványt, majd igazi műalkotásokkal újra találkozni […]”

Tudod, Marci, Irwing Stone – jóllehet a festő Van Gogh életrajzát írta meg – elvei a szobrász lelkét is idézik, fenti szavaid pedig összecsengenek az író gondolataival, aki ekként fogalmaz: „A szobrász, amikor szobrot farag, egy szebb világ vízióját idézi fel, és igyekszik elfelejteni azt, amelyikben él. De a művész nem menekülő, inkább üldöző, a víziót üldözi, és minden erejével igyekszik utolérni, megragadni azt”. Most már nyilvánvaló: valóságos művész-vágta az életed, amelyben hatalmas sziklák és kőtömbök közt vezetett sziszüphoszi utad, de ahogy fél évszázaddal ezelőtt mondtad: a vízcsepp is kikezdi a követ. Te pedig igen kitartóan simogattad vésőiddel a nemes márványt, miközben valaki ott fenn, a magasban, bizonyára számolta-számolja, hogy minden kalapácsütésed egy-egy múló szívdobbanás is az életedből. De te csak örülj, hisz mára bizonyság lett: hűvös márványt forrón szeretve, nem éltél hiába.

Budapest, 2021. január 20.

Baráti üdvözlettel,

István

Árkossy István