Vigyázat! Vigyázni kell, hogy mit ír le az ember. Hogy a megtiszteltetéstől ne szálljon el az agya. Ne szálljon a fejébe a lábvíz. Vigyázni kell, hogy ne legyen melodramatikus, sem öntömjénező, ne higgye azt, hogy róla szól a világ. Érdemes egyáltalán irodalommal foglalkozni? Főleg akkor, amikor az írás meg az olvasás egyre népszerűtlenebb.

– Ki fogja elolvasni ezt a sok mindent? – kérdi tőlem a harmadik szomszédom. Az utcán futunk össze, a szomszéd lovakat tart, nyugdíjas, s ezért nem siet sehová. Nincs főnöke, sem blokkoló órája, ha létezik olyan még egyáltalán. Szóval szívesen meghallgat engem. Bárkit. A kutyája beteg, puli létére szegény úgy néz ki, mint valami rozzant és megnyírt uszkár, süketen, vakon kóvályog mellette.

– Felgyülemlett az a rengeteg könyv az ókor óta, és egyre több van, mondja. Kinek lesz erre ideje elolvasni?

– Sokan vagyunk azért, akik írunk meg olvasunk – felelem neki. – Én sem írnék, ha itthon nem írnánk annyian. Magyarországon. Sok az online irodalmi lap, a villamoson is olvassák a népek az okos telójukon. Az olvasás egyre népszerűbb.

Ingatja a fejét, látom, nem sikerült teljesen meggyőznöm.

– Te most írsz valamit? – kérdezi végül.

– Kaptam pályázati pénzt az Én, Mátyás király című regényem kiadására, válaszolom. (Ez most itt a reklám helye!) Azt agyusztálom.

– Megéri?

– A könyvkiadás nem annyira. De az írás igen. Mert már a megírását is támogatták.

– Kicsoda?

– Nemzeti Kulturális Alap. Pályázni kell.

– Aha – bólint. – De látom a szemén, nincs meggyőzve az írás és olvasás fontosságáról.

– És ebből meg lehet élni?

Mind ezt kérdik. Mindenki, aki nem szakmabeli, aki nem az írásból él. Naná, hogy nem lehet. És persze az ellenkezője is igaz.

– Egyre több a lehetőség – felelem. – Ösztöndíjak, pályázatok. Rendhagyó órák. Több lábon kell állni – sütöm el a közhelyt.

– A kutyám is négy lábon áll – vigyorog. – De ha nem veszem meg neki a gyógyszert, már nem élne.

Mondhatnám nagyképűen, hogy nekünk a magyar nyelv a gyógyszer, de vigyázni kell az ilyesmivel. A magyar nyelv mindannyiunké, most is az anyanyelvünkön trécselünk. Neki, nekünk ez egyformán fontos. Talán a legfontosabb a világon. Mert enélkül nem lennénk magyarok.

– Rengeteg pénz megy az utóbbi években a kultúrába – mondom, de aztán megpróbálom elterelni a beszélgetést, és a pulija felől érdeklődöm. Pedig már elmondta pont egy évvel ezelőtt, milyen furcsa kór támadta meg szegény állatot, de szégyenszemre elfelejtettem. Mentségemre, akkor még nem nézett ki ennyire otrombán. Mint aki otthon hagyta a bundáját. Meztelenül érkezett a nudista strandra. Valami hormon hiányzik szegénynek, meg mintha valami Huntington kórhoz hasonló betegsége lenne, mert még csak tizenkettő éves, és bár a kutyáknál ez szép kor, de attól nem kellene már most így kinéznie.

A mi kutyánk például tizenhat évesen pusztult el, és még két-három évvel korábban nagyokat kirándult velem, de hallottam már húsz éves tacskókról is.

– Tényleg – vágok bele –, hallottál a felvidéki Andrássyak tacskójáról? Húsz évet élt, szobrot állítottak neki a mauzóleumok mögött.

– Az se most volt – kesereg olyan tűnődő fél-mosollyal.– Régen nem ettek ennyi szemetet az emberek se, meg az állatok sem. Attól betegszenek meg ideje korán.

Az utca felső végén nálunk jóval fiatalabb pár ácsorog. Úgy belemelegedtünk a  beszélgetésbe, hogy nem vettük észre őket.

– Megfogná a kutyáját? – kiáltja a pár női tagja. – Félek, hogy megharap.

Bajos lesz, gondolom, hiszen nyakörve sincs a szerencsétlennek.

– Nem bánt ez senkit – kiabálja vissza a szomszéd. – Régebben a Ferit (vagyis engem) szét akarta tépni, most meg sem ismeri.

– Olvastam, hogy vigyázni kell, mert a covidtól megveszhetnek – így a nő. – Felugrálnak az emberekre és összeköpködik bacilusokkal.

– Hol tetszett olvasni? – kérdi a szomszédom. – Interneten?

Közben lehajolok, vakarászom az eb füle tövét. Békésen hagyja, nyugodtan elsétálhatnak mellette, vélekedek. Éppen hangosan is odakiabálnék, ne aggódjanak, jöjjenek bátran, de olyan furát mond most a fiatalasszony, hogy bennem reked a szó.

– Regényben olvastam – így a nő. – És ezt a regényt most írták, még az őszön, és karácsony előtt adták ki, egészen friss. A kutyák a legveszélyesebb vírushordozók – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Látod, hogy mennyien olvasnak? – súgom oda kutyatulajdonos ismerősömnek.

– Így megéri írni – dohog ő válaszul és bekíséri az ebet az udvarába.

– Gyere, te vírushordozó – mondja neki. – Te meg írhatnál egy ellenregényt – int felém búcsúzóul. – Esetleg a macskák veszélyességéről.

– Igyekezni fogok – intek neki jóleső érzéssel.

De azért csak megmaradok Mátyás királynál.

Gáspár Ferenc