Vessenek meg nyugodtan azért, amit írni fogok, de számomra akkora élmény, hogy alig bírok róla beszélni. Mint talán már említettem, az egyik kedvenc, ha nem A Kedvenc filmem a Prometheus, ez az emberiségköltemény, amelyik sokkal több kérdést tesz fel és hagy a nézőben, mint amennyit megválaszol, de amelyiknél izgalmasabb és gondolatébresztőbb művet aligha láttam eddig. Rajongásomnak olykor hangot adok, olykor hallgatok inkább. Utána olvastam mindennek, aminek csak lehetett Ridley Scott e klasszikusával kapcsolatban, és nem csalódtam (a kérdéseim pedig csak szaporodtak).

Mindig furcsa volt viszont, hogy amikor beszélni kezdek róla, nem csak a hozzám hasonló laikusok, hanem a komoly filmes szakemberek is csupán udvariasan biccentenek, kicsit hümmögnek és mosolyognak, elismerik, hogy nagy mű, de valahogy nem osztják a lelkesedésnek azt a hőfokát, amit én vírushordozó urnaként bocsátok ki magamból. Nem értem, hogy lehet ennyire nem lelkesedni, ennyire langyosnak maradni ezzel a kitűnő művel kapcsolatban. Biztos nem értették, gondolom mérgesen, már-már kétségbeesetten keresek embert, aki legalább ilyen lelkesen hajlandó velem beszélgetni a műről.

A Prometheusután (amelyik felháborította az úgynevezett rajongókat, akik vért és belezést vártak az Alien – A nyolcadik utas a halál-univerzum előzményeit feltárni igyekvő trilógia első darabjától, ezért azzal a zseniális művel a kétbites agyuk nem tudott mit kezdeni, és „csalódtak”… arra indítva-kényszerítve a rendezőt, hogy a trilógia második részeként valami erősebb, ölősebb és belezősebb folytatást kreáljon) következett a Covenant, amelyik kis ugrással a Prometheus után tíz évvel történteket meséli el.

A Covenantsokat veszít az eredeti éposz emberiségköltemény-jellegéből, na de sokkal több benne a szörny meg az akció, és levon néhány tanulságot is, például, hogy a Mérnökök ellen éppen úgy fordult (rémálomba) a saját teremtményük, a vírus, mint ahogy az emberek ellen fordul a saját teremtményük, az android. De a Prometheusban felvetett kérdésekre – miért tették ezt a Mérnökök?, ki tervezte/teremtette őket, micsoda Isten/evolúció?, és mivégre? – nem kapunk választ. – Az ölő-gyilkoló részek (egyeseket) tökéletesen kielégítenek.

Hosszú időn keresztül spóroltam, és végül – kissé szégyenkezve – nemrég megvásároltam magamnak a Covenantot könyvben. Mindegyik filmnek olvastam ugyanis a könyv-változatát is. Jó drága volt, tényleg, nagy lelkifurdalással költöttem rá, de tudtam, hogy gyönyörök várnak rám. Mivel ugyanaz az Alan Dean Foster írta meg a filmből a regényt, aki annak idején a négy Alienből hármat szintén átírt regénnyé. Most ne gondoljunk bele (bár megérne egy külön dolgozatot), milyen szépírói tudás szükséges ahhoz, hogy valaki egy filmet jól és izgalmasan visszaírjon regénnyé (mert ugyan ott van neki mankónak és segítségnek a látványvilág, de ez egyben gúzs is, hiszen mégis kell a filmhez képest valami újat mondania – na, itt laknak az örömteli részletek!), elégedjünk meg annyival, hogy Alan Dean Foster tökéletes munkát végzett. A szöveg irodalmi, élvezeti és izgalmi indexe hihetetlenül magas, csomó mindenre kitér, amire a film nem tért ki, vagy kivágták belőle. A ritmusa éppen ideális, látszik, hogy rutinos (ámde mégis ihletett) szakemberrel van dolgunk.

És hát az olvasás… Én nagy híve vagyok az irodalmi szövegeknek, magam is ilyeneket írok, de egyszerűen annak az izgalomnak, ami ebből (és ezekből) a könyvekből árad, képtelen vagyok ellenállni. Szinte égő kínban vagyok, hogy továbbolvassam, hogy megtudjam végre a nagy kérdésekre ugyan nem, de a kis kérdéseimre a választ. Ugyanakkor látom, milyen kevés van már hátra, és szeretném elnyújtani az élvezetet, sweet delay. Űz a könyvhöz a tudásvággyal teli kíváncsiság, mégsem akarom befejezni, van, hogy csak egyetlen bekezdést engedélyezek magamnak egész nap (ne tudják meg, milyen önuralom kell hozzá!), és közben annyira, de annyira jó…! Szigorúan csak irodalmi szöveg olvasása közben nagyon ritkán érzem ezt, talán a Svejkvagy az Übü király nyújt hasonló élményt minden alkalommal, hasonló topogást a csodák kapuja előtt, ahová be is kéne lépni már, de akkor oda a varázs, jó, legyen oda, csak lássuk végre, mi van benn, de soha nem jön már vissza az érzés, tehát mégse, na jó, mégis, mégse… és így tovább. Végül a legizgalmasabb jelenetek első mondatainál leteszem a könyvet, mert nem bírom továbbolvasni, mikor jól tudom, hogy ott minden (vagy legalábbis sok minden) kiderül nemsokára. Nem, várjon még kicsit az a fránya katarzis.

Ezt az élményt köszönöm a mesternek, és ennek az egész univerzumnak, no meg aztán így, az írás vége felé eljutottam oda is, hogy nem szégyellem: az olvasás ősi és nemes funkciójának jótékonyságában részesültem, jól szórakoztam, gondolkoztam, kételyek és válaszok születtek, s mindezt mégiscsak olcsón és különösebb ráfordítás nélkül. Alig van ennél szebb dolog, az a helyzet, barátaim.

Nagy Koppány Zsolt