Szemelvények Lőrincz P. Gabriella verseskötetéből

 

Pecsét

A serkenő vértől

A hóból csak sár lesz,

Keveredik a vörös a fehérrel.

Születik Kisjézus,

A pap vigasztal, hol borral, hol kenyérrel.

Szakad majd egyszer a kárpit, meglásd!

Véres a születés.

Az angyalnak törött a szárnya,

Kezében villan a kés.

Két mennybőlazangyal között

Dörren a puskalövés,

Öljön hát, vagy imádkozzon az ember,

Ha reménye már elenyész?

Igaz-e mondd csak, valóban megszületett,

Vagy fegyverek szólnak?

Fény és ropogás,

Mintha csontja törne a veres lónak,

Megtestesül most a Jelenés.

Törnek a pecsétek:

Harag, Háború, Éhínség, Halál.

Szertenézünk,

Kiskarácsony,

Az utca vérben áll.

Istenfigyelés

Istent figyeltem,

Néztem, miként fordítja őszbe a tájat.

Pirítja a fán a levelet, földre ejti,

S az csöndben lehull, nem is lázad.

Láttam, ahogyan a szőlőtőke bágyad,

Színes ruhát húz a hegyre

A legnagyobb divattervező,

Puha hóba burkolódzó

Magas hegytető.

Láttam Istent lobbanó tűzben,

És izomban, ha lendül a balta,

A domboldalt reggelre

Faggyal, köddel betakarta.

Tél lett, az istenfigyelés nagy idő,

Az arcomat megcsípte a fagy.

Aztán Isten is figyelt engem,

Súgta: kellenek a fagyos telek,

Etesd meg a madaraimat.

 

Anyám virága

Anyám rózsája megfagyott a télen,

Hideg van, nem lesz már tavasz.

Szedni akartam virágot a réten,

Nem vörös, nem rózsa, nem ugyanaz.

 

Anyám álmában törékeny kisleány,

Szerelemtől piroslik az arca.

Kacér mosollyal hívja az apám,

Szerelmes csókkal betakarja.

 

Anyám méhében gyermek én mocorgok,

Énekel, rúgok, szépet álmodom.

Köröttem űr és napkorongok,

Anyáméval együtt dobban szívem.

 

Anyámnak reggelre alig van pulzusa,

Lopakodva jön a sietős halál.

Láz emészti, végső harc, nagy tusa,

Fagyos föld, fagyott rózsa, röppenő fekete madár.

 

Éhség

Az anyákat meg kell enni.

Én három évig ettem őt,

Aztán elfogyott.

Megtanultam úgy felfalni,

Hogy ne okozzak bánatot.

Nekem nem fájt, ő nem sírt.

 

Én évekig, míg rágtam őt,

Azt hittem, hogy attól él.

Abbahagyni nem is mertem,

Élete nyár, halála tél.

 

Most gyermekem, ki húsom rágja,

Retteg anyja romlandó részein,

Könnyes kis szemével néz a mára,

Holnap koporsót farag, súlyos rönköt tartva

Aprócska térdein.

 

Anyám sótlan volt.

Néha keserű, sosem édes.

De nem válogat a gyermek,

Aki anyja húsára éhes.

Mert hús volt ő és nem számított

Akkor semmi más.

Csak vércse számat folyvást teletömjem,

Hittem, az Isten úgyis megbocsájt.

 

Anya

anya szép és derűs

hangja csengő csingiling

lába nyomán százszorszép fakad

csípőjén a szoknya ring

 

anya életet ad

életéből lopja el

hogy gyilkost szüljön a vadnak

vagy újabb anyát hogyha kell

 

anya csak éjjel sír

okát soha meg ne tudd

vacsoráját szétosztotta

az éhség gyakran ölni tud

 

anya elrejti a kéket

anyát néha megverik

arra gondol szüntelen

hogy fel ne keljen reggelig

 

ringat ölében óraszám

és etet míg melle megszakad

fáradt derekát nyújtani

vánkosa koporsó marad

 

Örök

Isten a falhoz idomult

Sárgaarcú öregek szemében lakik.

Ő az első oá és az utolsó hörgés.

Isten zöldes barna szemű fiú

És szőke lány.

A köztük lévő lélegzetvétel,

Mikor szeretni kezdenek

Halk tölgyek alatt.

Isten halhatatlan, örök.

 

Isten otthon, hogy túléljék a hazátlanok.

Isten szeretet,

Hogy az se haljon éhen,

Akit nem ölel senki.

 

Isten zsámolyához

Már nem férek oda.

Isten háta mögött

Hiába minden ima.

Isten háta mögött

Így hívom:

Haza.

 

Asszonyélet

Ki melled bimbócskáját oly vígan osztod szét,

S ki ágyékodat őrzöd vénségedig,

Rest vagy, nem teremsz gyümölcsöt,

Méhed megdicsőül, méhed megveretik.

 

És te ki feláldozod folyton önmagad,

Szoptatáskor melled megreped,

Rút gyermeket hozol a rút világra,

Áldott a testednek visító virága.

 

Elnyűtt test csak mind az asszony,

Imácskáját, mind térden rebegi.

Segítse az Isten, míg tudja,

Szeresse a férfi, míg teheti.

 

Mikor félted szép kebleit

S mikor majd féreg rágja szét,

Légy bölcs, te férfi,

Zárd le majd békével szép szemét.

 

Kegyelem

Tóth Péter Lórántnak

 

Megoldották az osztást

Tudjuk jól, tört maradt.

 

Jelenbe hoztunk múltat átkot, szerelmet,

Haza helyett házakat.

Szép, de üres tányért rakunk

A hímzett terítőre.

Nem lesz egész,

Így mondják, nem lehet,

Rozsdaette szögesdrót fölött

Szél tépdes idegen színeket.

Kifosztva állandó adventben

Hogy bicsaklik a szó, a gondolat,

Kegyelmezz Úristen, kegyelmezz,

Más szavunk nem marad.

Beláthatatlan drága otthon

Sebeid krisztusi sebhelyek.

Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat,

S ha elfogynak majd a földi határok,

Csak a kegyelem, csupán az marad.

 

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)