Nem tartom magam sznobnak, irodalmi szempontból sem, sőt abból a szempontból végképp nem, de van egy kifejezés, amelytől frászt kapok, valahányszor meghallom. Ez nem más, mint a „kiolvasni egy könyvet”. (Változatai: „Jaja, kiolvastam”, „Lacika nagyon ügyes, egy hét alatt kiolvasta a Harry Pottert”, „A táborban kiolvastuk a Bibliát”, satöbbi, egyéb ragozott alakok.)

Az a helyzet, hogy nem tudnám megmondani, miért zavar: végül is bármely más igekötővel zseniális a szó – leolvastam, végigolvastam, átolvastam, felolvastam, aláolvastam, beleolvastam, előolvastam, de még a klasszikus elolvastam is. Csupán csak ezzel az eggyel nem tudok megbékülni.

Próbálom felgöngyölíteni a múltamat, biztos ott történt valami ezzel a szóval, talán olyasvalakitől hallottam, akitől viszolyogtam, netán utáltam, aki esetleg a műveletlenség megtestesítője volt a szememben – nem tudom. (Kicsit úgy jártam vele, mint – előre is elnézést minden Blanka nevű olvasótól – a Blanka névvel. Élt gyerekkoromban a lakótelepen egy Blanka nevű lány. Szegény, valami elképesztő ronda volt, jóval idősebb nálam, az egész negyed elképedve nézegette. Annyira csúnya volt, hogy már szép. A neve szinte köznevesült, a csúnyaság szinonimája lett. Nemcsak nekem, sokunknak akkor és onnan a grundról. Meggyőződésem, hogy mind a mai napig mindannyian zavarba jövünk, ha bemutatnak egy Blanka nevű nőnek – és ennél tovább nem is megyünk e nevek viselőivel, legyenek bármilyen szépek, okosak… és használják bármilyen előkelően és helyesen az olvasni ige különböző képzett alakjait.)

Ahogy gondolkodom, eszembe jut valami homályos rossz érzés: tényleg egy/több különösen ostoba és otromba embertársam használta így a kifejezést (más kérdés, hogy ők ott és akkor legalább még olvastak…), és azért égett belém, hogy így, na kérem, így soha nem szabad mondani.

Mesélik, hogy bizonyos magyartanárok is kérlelhetetlen hadjáratot folytatnak a „kiolvasni” ellen (ilyenkor mindig óvatossá válok, ha ők igen, én nem), vagy mindig a különbséget hangsúlyozzák (vajon miért?), indítékaikat nem ismerem ugyan, de nyilván nem véletlen, bizonyára jó okuk van rá.

Persze mindeközben könnyen az ember szájára csusszan a szó – bár fenn azt írtam, számos másik jó szó létezik: nos, valóban, csak éppen a „kiolvasni”-t nem váltja ki egyetlen alak sem. Még talán az „elolvasni” megközelíti a vágyott állapotot, de az sem az igazi.

Éppen ezért valahogy mindig zavarba jövök magam is, ha egy diskurzusban az el/kiolvasásra vonatkozó félmondatnak el kell hangoznia. Próbálom megkerülni: olvastam én is; elolvastam; végigrágtam magam rajta; úgy olvastam el, hogy fel se pillantottam belőle. Egyszóval küzdök derekasan. De néha mégis jó volna mondani (akár csak éjjel, a sötétbe suttogva)…

Kicsit olyan ez az egész, mint az ikes igék helyes használata: tudjuk, melyik a szép és helyes alak, de egy leheletnyivel nehezebben áll rá a szánk, a másik alak meg persze kínos, így aztán ilyenkor mindig megakad egy röpke másodpercre a beszélgetés. De valahogy akkor sem tudom megszokni. – Legutóbb egy könyvtárban hallottam: „kiolvastam az egész sorozatot”. A szívem összeszorult (gúnyolódjanak csak, vagy irigyeljenek, hogy ilyesmiktől szorul össze a szívem), és arra gondoltam, képzeletben a kölcsönzőpultot verve, hogy nem, nem, nem, akkor sem szabad a „kiolvasni”-t használni, nincs helyzet, életkor, műveletlenségi szint, nincs semmilyen körülmény, amely nemhogy kérné, de egyáltalán megengedné, vagy csak egyszerűen felvetné a szó használatának akár csak a leghalványabb gondolatát is!

Nagy Koppány Zsolt