Azt hiszem, célirányosan témára vagy napra írni a legnehezebb dolgok közül való, de mind közül kiemelkednek a nemzeti ünnepek és az egyházi ünnepek. Nem a levegőbe beszélek, viszonylag hosszú ideig beszédeket is írtam, és bizony sokkal szívesebben foglalkoztam egy húsüzem megnyitóján elmondható beszéddel, mint mondjuk egy március 15-i vagy egy húsvéti beszéd megírásával – nem azért, mintha nem érezném át az ünnep magasztosságát, sőt… hanem azért, mert magára valamit is adó ember próbál ilyenkor valami eredetiséget belecsempészni abba, amit ír – csakhogy ezek a témák annyira elkoptak, annyira lepucoltak róluk szorgos kis (beszéd)író bogárkák évszázadok alatt minden szemernyi húst, hogy csak a tükörsima csontfény maradt, amin elcsúszik, seggreesend és úgy maradand az egyszeri beszédíró.

Így aztán – képzelhetik – igen nagy volt az én szívemnek öröme, midőn láták szemeim, hogy idén rám esik a 24-i zsurnál megírása. Nyomban pánikolni kezdett az elmém… ami persze nem baj, mert általában születik ebből valami kis ötletcsemete, amit aztán kellően fel lehet öltöztetni, és néha még valami eredetiséget is tartalmaz.

A karácsonyról azonban nehéz bármi ilyent mondani.

Mert hiszen szót ejthetnénk arról, hogy szeretet (anélkül, hogy valóban éreznénk bármi ilyesmit, vagy egyáltalán megpróbálnánk elképzelni, mi is ez…), szót ejthetnénk az örömről (amit nem tudunk már érezni, mert úgy keseredik meg minden, amire ránézünk vagy amibe belegondolunk, mint ahogy a Midász király kezéhez hozzáérő ételek arannyá változtak…), vagy sopánkodhatnánk egy jóízűt azon, mennyire elüzletiesedett a karácsony, és csak a bírvággyal felütött vásárlási lázról szól… és ha már szólás, meg kell bolondulni, hogy mindenhonnan ugyanaz a huszonöt gügye karácsonyi nóta szól… (de erről sopánkodnak majd mások máshol).

Nagyon nagy teher megfelelni, és valami szépet írni ott, ahol minden elkopott.

De akkor mégis mi marad? Hát… Valami ilyesmi.

Kívánom mindenkinek, aki szereti (és olvassa), hogy ne szoruljon el a gyomra. Ne görnyessze ketté kétségbeesés, rút viszály, veszekedés, veszteség. Ne kezdjen el sírni ok nélkül, csak úgy keserűségében, ne érje lórúgás gyomorszáját könnyspriccelésig. Legyen egy kis békesség, nyugalom, meleg. Legyen hátradőlés a kádban, legyen nyújtózkodó nyugalom, boldog heverés a szeretetben. Olyan szeretetben, ami egyszerre csak feldereng, és amit nem kell keresni, mert ott van mindig, csak valahogy nem látszik a sok hétköznapi nyomorúságtól. Talán pilinkéljen kicsit a hó is, az vagesz, legyen jó kinézni az ablakon, legyen egynemű és szép és fehér a világ, ne összevissza és szürke és sötét. De ez már szinte túl sok is, igen, tudom. Aztán üljünk le a szeretteinkkel egymás mellé, igyunk talán egy kis forralt bort, esetleg teát, és… nézegessünk régi fényképeket. Igen, ez most kicsit rendhagyó, tudom. Ezrével készítjük jó pár éve a képeket, de szinte sosem nézzük végig őket újra. Ott porosodnak valami merevlemezen, és szép lassan elvesznek róla, mint holmi adatkacatok. Pedig, pedig…

Nagyon felkavaró lesz. De ott lesz közöttük a boldogság, amelyik eltűnt azóta valahová. Ott lesz, és ránk mosolyog egy annak idején esetlegesen elkattintott helyzet megörökítésének pillanatában és pillanatából.

És szeretet leszen akkor kivirágzva, és karácsonyi érzemények töltik el a szívünket.