Nőjj, nőjj, dicső pillér, zömök, magas ház!
Sánc sáncra és toronyra a torony!
Vén ég, elérünk majd és akkoron
kék íveddel kezünk nevetve packáz.

Lépcső, ív, pillér kell az építőnek!
Föl, föl magasba! Az ember nyomul
s az ég azúr-üvegjén sárnyomul
otthagyja karcát majd a vascipő-szeg.

De a türelmes gőg hiába részeg,
hiába bölcs elem, szárnyas művészet;
amint megyünk, az ég távolba pattan.

A sárba hullunk s nem jutunk tovább el,
vérünkbe roskadunk, ledől a Bábel
s megfulladunk a fojtó nyelvzavarban.

(Kosztolányi Dezső fordítása)