Itt van

Itt van az ősz, és szép is, mint mindig, csak kicsit másabb. Míg 2020-ban sokan kijelentették, hogy a világjárvány majd jól megváltoztatja az embereket, nem lesz szemét, s a világ tüdője megtisztul, 2022 elejére már senkinek eszébe sem jutott a koronavírus. Pedig itt maradt, továbbra is fertőz, pusztít, de a mindent uraló média február óta a háborúra szögezte az emberek figyelmét. Mintha minden ember egy hatalmas képet bámulna, és más semmi nem is létezne, csak az a bizonyos kép, amit néha kicserélnek a szemünk előtt. Két évvel ezelőtt még csak kevesen gondolták, hogy valami felülmúlja a bezártságot, a maszkviselést, pedig nem is kellett sokat várni rá. Mint mindig, a háború elején is hatalmas volt a lelkesedés, adakozni akart mindenki, vagy befogadni, vagy valamit tenni. Aztán ahogy telt az idő, jött a nyár, egyre alábbhagyott az adakozási kedv. Nyilván az is közrejátszott, hogy sok mindenre fény derült, például arra, hogy Kijevben az adományokba küldött ásványvíz a boltokban kapható, negyven hrivnya fejében (400 Ft kb.), amit egy kijevi ismerőstől tudok, vagyis nem mendemonda. És lassan jött az újabb gond, ami kicsit személyesebben érint mindenkit. Az, ami most van a képernyőn, nem más, mint a gazdasági válság. Most ezt a képet nézzük. Kezek vannak a magasban, valamelyik ökölbe szorítva, némelyik intve, némelyik imára kulcsolva. Egy újabb különleges állapot, amihez nem vagyunk hozzászokva. A hibások keresése, a valakire mutogatás nem sokat ér. Mint egy felhő, ráborult az emberekre az áremelkedés, ami néhány termék esetében akár háromszoros. A szépen színesedő ősz, az enyhülő idő most sokaknak borút, bánatot, félelmet hoz. A lakosság nagy része rettegve veszi kezébe a telefont reggelente, mert nem tudja elképzelni, hogy mi jöhet még. És sem a Covid, sem a háború nem vonz már annyi figyelmet, mert meglett a saját baja mindenkinek. A kárpátaljai ismerőseim a háború befejezését várják, a magyarországiak valamiféle enyhülést a válságban, de a kettő egymástól elválaszthatatlan, hiszen a válság egy következmény, a vége pedig egyre messzebb kerül, a háború vége nem fog azonnal véget vetni a válságnak.

A Szovjetunió bukása után hasonló helyzet volt Kárpátalján, mint most Magyarországon. Mindennek az ára az egekbe emelkedett, személyenként egy kilogramm cukor járt az embereknek havonta, most vásárlásonként lehet kapni ennyit. Az árammal takarékoskodtunk, ha nem akartuk, akkor is, ugyanis délelőtt és délután is néhány órára kikapcsolták. Mindenhol. Senki nem jelentett be semmit, nem figyelmeztettek, csak megtörtént. Tüzelőanyag pedig nem volt, ha igen, akkor aranyárban, de leginkább úgy sem. Emlékszem azokra az időkre, az őszre, amikor mentem iskolába, de tudtam, hogy gyakorlati órán nem tudjuk majd bekapcsolni a varrógépeket, sem a vasalót, mert nem lesz áram, és közben tudtam, hogy otthon alig van étel, és fát az erdőből hord a családom. Nem idegen most ez a helyzet, sőt. Sokan mondhatják, hogy nem mehetünk visszafelé, és nem is megyünk – elénk teszik a képet, írhatunk róla, átkozódhatunk, nézhetjük online, mert rájött a világ, hogy az embereknek kell a nagy játszótér szabadsága: a hozzászólás, hogy embernek érezzék magukat, hogy elhiggyék, számít a szavuk. Én is elhittem, hogy számítok, amikor nekem is járt egy kiló cukorra feljogosító jegy.

Lőrincz P. Gabriella