Hogy neveld a kéziratod?

Ritkán, de előfordul, hogy olyan kéziratot – no nem: gépiratot – kapok egy-egy szerzőtől, amilyet a napokban valakitől. Egyszerűen nem értettem, hogy fordulhat elő ilyesmi. A hat-hétezer leütéses, amúgy színvonalasan megírt rövidpróza hosszas gondolkodásra késztetett. Arról, hogy miért úgy gépelik be szövegeiket számítógépükbe a kedves szerzők, ahogy. Úgy mármint, hogy attól a szerkesztőnek újabb és újabb hajszálai őszülnek meg – bizonyos kollégáknak már nincs is, ami megőszüljön –, és lemondva legyint: rendben, akkor ismét azzal kezdik a munkát, hogy a szerkesztés előtt a szöveget gatyába rázza. Mert a gyatyába rázatlan szöveget nem lehet szerkeszteni, és nem lehet leadni az olvasószerkesztőnek, korrektornak, nem is beszélve a tördelőről – hiszen a nyomda meg az online felületek ördöge arra vár, hogy lecsaphasson iciri-piciri, jelentéktelennek gondolt hibáinkra, és abból él, hogy azokat a szerkesztőségeknek és a nagyvilágnak felmutatja: lám, lám, miféle dilettáns bagázs, műkedvelő társaság ez. Ez is.

Szóval megérkezett postafiókomba ez a kispróza. Rutinszerűen megnyitottam, és elkezdtem keresni a típushibákat, még mielőtt hozzáláttam volna a szöveg érdemi olvasásához. Haladtam sorról sorra, bekezdésről bekezdésre – és szívem verése felgyorsult, szemem könnybe lábadt, kezeim elernyedtek, s egész testemen az a ritka bizsergés futott át, amely csak akkor kerít hatalmába, amikor, igen ritkán, egy formailag tökéletes gépirattal találkozom. Miután a karomba csíptem, és bizonyságot nyertem afelől, hogy ébren vagyok, kevertem egy koffeinmentes (nehogy még nagyobb izgalom törjön rám!) neszkávét (némi tejjel), és újra nekiveselkedtem a szöveg olvasásának. Az eredmény: ugyanaz. Ami ilyenkor kitölti a szerkesztő lelkét (az általam ismert néhány tucatnyi kollégáét is), az valamiféle hála, szeretet, majdhogynem szerelem: te, kedves szerző, te most megtiszteltél engem a figyelmeddel, a gondosságoddal, ugyanakkor nem szégyellted megmutatni a képességeid, a tudásod.

Így kell tehát lenyűgözni a szerkesztőt. Egy megfelelően előkészített gépirat sok-sok piros pontot jelent a szerző számára. Ha nem tudnák. Sokan nem tudják.

Feldobott hangulatomban úgy gondoltam, megosztok néhány infót arról, mivel lehet (a jó történet, csattanó stb. mellett) és mivel nem lehet beférkőzni a szerkesztők kegyeibe.

Szöveg képként. Hacsak nem képverset, konkrét verset vagy hasonlót küldene be a szerző, akkor felejtse el ezt a megoldást. Ez olyan, mintha anthraxot vagy levélbombát küldene a szerkesztőnek.

Pdf. Szintén nagy fájdalmat okozhat a szerző azzal, ha az írását .pdf állományban küldi el a szerkesztőnek (hacsak nem képverset stb., lásd előbb). Azt ugyanis nem lehet szerkeszteni. Lehet véleményezni, de az nem az. Ki lehet vonni (extrahálni) a szöveget a .pdf-ből, de a folyamat egy olyan textust eredményez, amelyben biztosan előfordul majd több gépi sortörés meg egyéb rejtett kód, amely megváltoztatja a szöveget.

Tehát, ha a szerző a közismert szövegszerkesztők (amelyek nevében előfordul az Office szó) valamelyikével készít .doc, .docx, .rtf, .odf állományú gépiratot, és azt ajánlja a szerkesztő figyelmébe, sok fekete pontot már nem kaphat.

S ha már megkarcoltuk a felszínt, nézzük meg, milyen fájdalmakat okozhat alatta a szerző.

Néha nyüszítek, ha azzal kell kezdenem egy novella szerkesztését, hogy kikapcsolom a dokumentumban a felsorolást, és az összes, a szerző által gondolatjelnek hitt listajelet valódi gondolatjelre cserélem. Nagy figyelmet igénylő folyamat, melyben könnyen megtörténhet, hogy egy-két jel cseréje rosszul sikerül, és a szöveg értelmetlenné válik, például azért, mert egy szereplő maga ad választ a saját kérdésére – nem beszélve arról az esetről, ha éppen nem ketten diskurálnak, hanem többen. Persze emiatt nem szoktam visszaküldeni a szöveget – közelebbi ismerős szerzőknek azonban jelezni szoktam, hogy tehetnének valamit ez ügyben.

Szintén gondolatjel-probléma, hogy a szerző manapság hajlamos magasról lepökni a párbeszédírás magyar nyelvi gyakorlatát. Minden nyelvnek megvannak a tipográfiai szabályai – az amerikai idézőjelet használ gondolatjel helyett; a román csak a replika elejére tesz ki egy gondolatjelet, a bekezdésen belül többet nem használ; a francia párbeszéd lúdlábak közé kerül; a spanyol a kérdések és felkiáltások elé is kiteszi a kérdő- és felkiáltójelet, fejjel lefelé. Mi használjuk a saját szabályainkat – széles és hosszú az internet, bugyraiban bárki megtalálja a szabályokat. Végső megoldásként: ha az eszköze nem támogatja a gondolatjel beillesztését, legyen kedves a szerző két elválasztójelet beütni egymás után, ez még mindig jobb, mint bármi más.

Nagyon szeretem – tehát: viszketegséget idéz elő –, ha különböző díszes betűkből készít a szerző címet, alcímet (bár ezek még csak hagyján), netán a teljes szöveget egy számára szimpatikus és az írása témájához illőnek gondolt betűcsaládból szedi. Kedves mindenki, a nagyvilágban betűcsaládok tízezrei léteznek, és bizony-bizony előfordulhat, sőt valószínűleg előfordul, hogy a számítógépemen nem található meg az a bizonyos betűkészlet – amiből kifolyólag én a remekmű helyett egy katyvaszt fogok látni a képernyőn. Nyerő? Nem. Érdemes a tucatnyi legnépszerűbb betűkből választani, s ha nagyon fontos, a margón megjegyzésben feltüntetni, hogy kedves szerkesztő, essez helyen essez bötűfélét szeretném majd látni. Megértem, megértjük, a kérést továbbítjuk.

Volna még néhány ötletem, de úgy érzem, máris eleget sértegettem a szakma egyik részét. E gondolataim azonban semmiképp nem ásom el, csupán félreteszem – ha a kedves szerzőtársaim nem harapják le a fejem, talán előrukkolok majd azokkal is. Egyszer.

 

Király Farkas