Ha az ember hosszabban időz Tatán, és megadatik egy verőfényes, nem túlságosan hideg nap, okvetlenül el kell indulnia Dunaalmás felé. Nem gyalog és nem kocsival, hanem drótszamáron, vagyis körduplányon. (Ahogy azt egy héttel ezelőtti írásomban bejelentettem: erősen vágyom a nyelvújítás során kiötlött, ám idővel sajnálatosan elhalt „körduplány” szó feltámadását, és tessék, megkezdtem magányos szélmalomharcom.) Tehát az ember nyeregbe pattan, és lelkesen teker Tatáról Dunaalmás felé. Ehhez nem kell hajnalban kelni, hiszen a távolság mindössze tíz-egynéhány kilométer – öreguras sebességgel is egy órán belül célhoz érünk.

A Duna egyik jobb parti mellékfolyója, méretét tekintve inkább mellékpatakja, az Által-ér partján haladunk. Kiváló minőségű körduplányút áll rendelkezésünkre; túlsó, Tata és Tatabánya közötti szakasza 2020-ban hivatalosan is Az év kerékpárútja címet kapta, megérdemelten. Ám ez a Dunaalmás felé vezető rész természetközelibb, csöndesebb. Például a patak partján frissen hódrágott törzsű, vagyis nemsokára kidőlő fákat látni. Ám a hódvárak sohasem készülnek el, mert megfigyelhető, hogy a vízre döntött fákat az illetékes szakemberek daruval a túlpartra emelik, és motoros fűrésszel feldarabolják – ezzel újabb fákat ítélve halálra, hiszen a hódok nem adják fel. Így lassan elfogynak a parton sorakozó méretes, sok évtizedes fák.

Nem csoda, hogy a parti fűben megpillantott tömött bundájú, ereje teljében lévő barna lényt az egyszeri városlakó felujjongva hódnak véli. Csak hosszas bámészkodás után esik le a tantusz, hogy a zavartalanul legelésző lény farka nem egy hódé (nem széles és lapos); és különben is, a hódok félénk, rejtőzködő állatok, ez a koma viszont rezzenetlenül tűri, hogy egy simabőrű néhány lépésnyi távolságból perceken keresztül fényképezze, miközben újabb és újabb kirándulók haladnak el mellette… Végül a világháló segítségével megtörténik a nagy beazonosítás: egy nutria, leánykori nevén hódpatkány, alias mocsári hód rágcsál a színen. E prémes állat hazája Dél-Amerika, magyar földön korántsem őshonos. Tenyésztési célból került Európába, lévén, hogy bundája fölöttébb értékes, a bőre kiváló alapanyag a nemezgyártáshoz, ráadásul rendkívül szapora, ápolása pedig egyszerű és olcsó. Megtudtam, hogy Tatán és környékén a rendszerváltást követően jó néhány ember nutriatenyésztésbe fogott. Hanem 2010-ben hazánkban törvényileg megtiltották a házilag szaporítását és forgalomba hozatalát, mivel ökológiai szempontból veszélyes a magyar őshonos növény- és állatvilágra. Ahogy az gyakran megtörténik, ez a normális törvény az emberi ostobaság miatt visszafelé sült el. A nutriatenyésztők az állatokat felelőtlenül (és nem mellékesen büntetendő módon) szabadon eresztették, ezáltal nyilvánvalóan jelentős természeti károkat okozva. Alighanem egy ilyen kicsapott, félig-meddig elvadult példányba botlottam, ezért nem fél a közelségtől. Ha ez így van, akkor biztos, hogy nem a törvény hatályba lépésekor szabadultak meg tőle, hanem illegálisan szaporították és tartották – ugyanis egy nutria legföljebb tíz, a vadonban inkább csak nyolc évig él.

Utánaolvastam eme állatnak a szakirodalomban, és roppantul tetszik a jellemzése: „Értelmi képességei csekélyek. Okosnak nem mondhatjuk, jóllehet gondozóját lassanként megismeri. Hangja panaszos, nem kifejezetten kellemetlen, de gyakran hallani, mert ezzel hívogatja társait. Legkedveltebb eledele a fű. Az öreg korukban elfogott állatok eszeveszetten marnak, s rendszerint meg sem érintik eleségüket, úgyhogy néhány napnál tovább nem maradnak életben.”

Hát így állunk a hódpatkánnyal. A bámészkodó városlakó végül visszaül a körduplányra, s folytatja útját Dunaalmás felé. A jövő heti tárcában meg is fog érkezni oda.

Zsille Gábor