Megyünk a hegyre! Hányszor hallottam ezt gyerekkoromban. Ami azt jelentette: megyünk a hegyoldalba ültetett jókora szőlőshöz, metszeni, kötözni, kapálni, amit éppen kell. Jó háromnegyed órányi volt a gyalogút, gyerekként csak kísérő voltam, ne maradjak otthon. Kaptam útközben metszett mogyorófavesszőt vándorbotnak. Keskeny, fákkal övezett ösvényen mentünk felfele, majd széles úton a völgybe, és egy következő emelkedőn megint fel. Szerettem ezt az utat, olyan volt, mint egy kirándulás. Néha ökrösszekéren mentünk, amit nagyapám hajtott, végig a szélesebb kocsiúton, kerülővel. Csak lógáztam a lábam, vagy én is noszogattam gyorsabb tempóra Rózsát és Bimbót, a kényelmesen ballagó teheneket, nagyapámat visszhangozva. Nem csak szőlőt műveltek a hegyen, zöldségeket is termesztettek. A hegyen ültetett paprika mindig szebb volt, a répa nagyobb, mint otthon, a falusi ház kertjében, és a krumpli is bővebben termett. Legjobban a gyümölcsfákat szerettem. Alig vártam, hogy érjen a barack, a szőlősorok közé ültetett fa csemegéje. A pince-présház egyik oldalán hatalmas cseresznyefa nőtt, a másik oldalon dió. Nagy szemű cseresznye volt, a ropogós fajta – sajnos a kukacok is igen szerették, ami sokszor elvette a kedvünket. Nagyapám a szőlővel törődött igazán, a gyümölcsfákat a gyerekek és asszonyok kedvéért ültette, nem az hozta a hasznot, és nem emlékszem rá, hogy cseresznyézni láttam volna, hacsak nem a rétes töltelékében ette.

Jó barát volt a hegy, rajta az erdő, a madarak, nem is féltem benne. Otthonosan érzem magam ezért minden hegyi tájon, az Alpok, a Tátra vidékén, a Kárpátokban, legyenek bár jóval nagyobbak, mint a dunántúli tanúhegyek, gyerekkorom jó ismerősei. Szánkóztunk a hegyoldalban télen, hűsöltünk nyáron az erdei hűvösében, aminek a mélyére egyedül nem merészkedtünk, nehogy úgy járjunk, mint Jancsi és Juliska. Azaz tiszteltük is a hegyet, tudomásul véve, hogy mégiscsak egy földóriás hozzánk képest. „Egy / hegy / megy. // Szembejön a másik hegy. // Ordítanak ordasok: / Össze ne morzsoljatok! // Én is hegy, / te is hegy, / nekünk ugyan egyremegy.” – szinte láttuk-hallottuk Weöres Sándor játékos mondókájában a barátságos, egyben félelmetes óriásokat, amikor a gyerekeimnek „regéltem”. „…és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el” – hangzik Pál apostol hasonlata a Károli Bibliából. Súlyuk van, nehezékek, a lehetetlenséggel paroláznak. Szívünk rokonai, első helyen: „Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai” – szól róluk Szilágyi Domokos szép versében, melyben a természet és zene rokonságáról is szó esik, és persze, hogy énekelnek a hegyek: visszhanggal, akár Tihany riadó leánya.

Végül idézzük meg a hólepte, téli Kárpátokat a túl forró nyári napok enyhületére, Nyirő József: A madárvivő ember című novellájának hegyi tájával: „Köröskörül gyönyörű fehér téli világ. Hatalmas fehér erdők húzódnak, ameddig a szem ellát és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a nap hideg aranyos fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leereszkedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüst szirtek dermedeznének a világ kapujában.”

Hallgatom a kakukkszót a hegy alján, ahol mostanában időzöm, amikor csak tehetem. Zenél a hegy itt is.

Csanda Mária