Gutenberg galaxisa

Régen szerettem a könyvesboltokban bóklászni, mesélte egy régi ismerősöm a minap, böngészni a kínálatot, belelapozni a kiadványokba, csevegni az eladókkal, de úgy múlt el belőlem ez a kedvtelés, akár hajdanán az első szerelem. Vagy éppen a második, tette hozzá göcögve, miközben kivett két szálat az eléje tartott cigis dobozból, az egyiket zsebre vágta, a másikra rágyújtott, pedig ott, ahol álltunk, nem lett volna szabad dohányozni. Köszönet érte, dörmögte. Én már csak így vagyok ellenálló, bámulta a cigarettát sárgás ujjai között, ezzel a halált okozó függőséggel. Ezeket az újmódi könyváruházakat nagyon nem szívelem, folytatta a történetet, mind ugyanolyan borzadályos. Idegesítenek. És én is idegesítem őket, az egyikből ki is tiltottak. Egy időben naponta betértem oda, vártam, hátha csalódom. Nem csalódtam. A hozzá nem értés nem akarta föladni, hiába jártam a nyakára. Legutoljára leemeltem egy kötetet a polcról, a Világirodalom föliratú szakaszról, annak is arról a részéről, ahol az L-betűs szerzők sorakoznak. Odavittem az eladóhoz Mario Vargas Llosa regényét, megkértem, olvassa el a szerző nevét. Megtette. Akkor mit keres ez a könyv az L betűnél, kérdeztem jámboran. Nem is értette! Köszönés helyett annyit mondtam csupán, Garcia Marquezt meg az M-hez sorolják, ha nem csalódom. Amikor legközelebb betévedtem, megkértek, többé ne tegyem. Ne menjek oda, mert agresszív és udvariatlan vagyok. Nem állítom, hogy nem így van, azt azonban igen, hogy ők sem különbek. Az, hogy nem tudják tisztességesen betűrendbe rakni a szépirodalmi műveket, mert fogalmuk sincsen arról, hogy például a spanyol szerzők számottevő része két vezetéknevet használ, az egy dolog, de hogy a kereskedés ajánlata kizárólag és mindenütt az aktuális trendekre meg a csiricsáré förmedvényekre szorítkozik, azokat viszont minden áron rám akarja sózni; vagy hogy Jungot és a pillanatnyilag divatos gurut egymás mellett kínálják pszichológiaként, az már nekem sok. Elhallgatott, kapkodva szedte a levegőt. A csikket a csatornanyílásba pottyantotta. És az antikváriumok, vetettem föl. Azok közt vannak még viselhetők, gyújtotta meg a másik szál cigarettát. Bár a kedvencem már nem egyszer fölhúzott. Interneten rendeltem egy olcsó, de megbízható kiadású Kantot. Nem figyeltem, s elfelejtettem kivenni a pipát a Kérek ajándékkönyvet opció elől. Kaptam is: Kanttal gondosan egybecsomagolva egy Courths-Mahler-füzetkét. Rózsaszínűt. Egy másik alkalommal Gabriel Marcel mellé Berkesi Andrást. Hirtelen köhögés tört rá, úgy rázta, hogy azt hittem, menten megfullad. Megérintettem a vállát, mire fölemelte a kezét, mutatta, nincs semmi baj. Erre mondják, hogy ezt dobta a gép, szellemeskedtem, mikor csillapodott a rohama. Mérgesen legyintett. Úgy már többször jártam, mesélte, hogy rendeltem valami kütyüt, amihez ajánlott a rendszer ilyen-olyan kiegészítőt, aztán amikor megérkezett, kiderült, a kiegészítő nem azt az eszközt egészíti ki, amelyiket én megvásároltam. A magyarázat mindig úgy hangzott, valahányszor reklamáltam, hogy a program ajánl és nem ők. És a program szarik a kompatibilitásra. Vagyis végső soron azzal hozakodtak elő, amit te idéztél az imént. Csakhogy a könyvek azért mégis csak másak, nem? Másak kellene, hogy legyenek… Könyvesbolt, antikvárium, egyre megy, az eladók se itt, se ott nem értenek a dolgukhoz és vélhetően nem is érdekli őket. Betéved az ember és csak elkeseredik, mert ha már onnan is kiveszik a szellem, akkor… Újra legyintett, lemondóan. No, megyek vissza dolgozni, nyújtotta a kezét, megszorította az enyémet, fölhúzta lyukas ujjú kesztyűjét, megigazította sárga mellényét, megragadta a falnak támasztott gereblyét és ment vissza a társaihoz, akik az utóbbi percekben egyre ferdébb tekintetekkel méregették. Mikor elindult feléjük, az egyik oda is kiáltotta neki, na, szedd a lábad, Guti! A teljes nevét talán nem is ismerik, gondoltam. Gutenbergnek hívják.

Bene Zoltán