Ha szeretem a széplányt szolgamód,
nem kell azért parasztnak vélnetek.
Javai finom óhajra valók,
csókjáért kardot, pajzsot viselek.
Fazekat happolok, ha emberek
jönnek: borért ellépek csendesen.
Kerül gyümölcs meg sajt, s ha rendesen
fizetnek, mondok: “Jól ityeg bizony;
csak jöjjenek, ha dörgésük leszen,
e bordélyba, hol szállásunk vagyon.”

De megvannak aztán a nagy bajok,
ha pénz nélkül jön Margot hálni meg;
szívem halálra gyűlöli. Fogod
mindjár kabátod, szoknyád, réklidet:
gyapjú gyanánt a zálogba vihedd.
S kezét csipőre téve bőg nekem
az Antikrisztus, hogy Jézusra nem,
ő nem teszi. Hát jól képen kapom,
az orra fölött hordja kézjegyem
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Majd megbékélünk; szellent rám nagyot,
– dagadtabb, mint a dongó – fölnevet,
combom csapkodja, Gogó-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda alszunk, lévén részegek.
S kelünk; korog a hasa; kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

(József Attila fordítása)