Részlet Doncsev Toso novelláskötetéből

Fischer Ármin reggelije

Minden idegszálával arra összpontosított, hogy a kellő pillanatban teljes erővel rúgja el magát. Egykori edzőjének folyton-folyvást ismételt parancsszavai most dübörgő acélkerekekként zakatoltak az agyában, minden más gondolatot elnyomtak benne: „Jó rajt – fél győzelem!”, „Jó rajt – fél győzelem!”

A többiek a startnál sokszor rontottak, kiugrottak vagy bennragadtak, mert idegeskedtek, különösen, ha nagy volt a tét a versenyen, és tombolt a tömeg az uszodai lelátón a Margit-szigeten. Őt, épp ellenkezőleg ilyenkor mindig halálos nyugalom szállta meg, semmit sem hallott meg a kiabálásokból, oldalra, a társaira sem figyelt még félszemmel sem, tökéletesen uralkodott magán. Sohasem vesztette el híres hidegvérét, mert a cél lebegett a szeme előtt, és ha úgy hozta a sors a startpisztoly dörrenésekor harmadszorra is pontosan rajtolt, se előbb, se később: akkor, amikor kellett. Így nyert a berlini olimpia után sorozatban bajnokságokat, pedig nem ő volt a leggyorsabb, sem a legtehetségesebb, de mindig fegyelmezetten, szorgalmasan, lelkiismeretesen edzett álomra csábító hűvös hajnalokon és késő délutánokon is, a szövetkereskedésben töltött fárasztó munkanap után. Ő volt a legkomolyabb lány a csapatban, aki sohasem hisztizett, és sohasem sírt, mindig mosolyogva végezte a kötelességét, jókedvűen teljesítette a rárótt penzumot.

Most is remekül rajtolt. Háttal a folyónak, a cipőjéből kilépve félig lehajolt, de így is látta, mikor kell elrugaszkodnia. Egy szempillantással korábban, mielőtt meghúznák a ravaszt. Ívként feszült meg izmos, könnyű teste és mint sebes nyíl fúródott a halkan susogó, sötét habokba. Már a kőperem szélén állva, vetkőzés közben is didergett, metszőn fújt a fagyos szél, de amikor becsapódott a feje a vízbe, úgy érezte, hogy ezernyi hegyes tű szúródik a koponyájába. Mereven, mozdulatlanul, a fájdalomtól félig aléltan siklott a mélybe. Midőn a keze a meder kavicsos aljához ért, a sodrás irányába lökte el magát, gyorsan tempózott, félt, nehogy görcsbe ránduljon a lába. Tudta, hogy a jéghideg vízben kevesebb időt bír ki levegő nélkül, és bár pattanásig feszült a mellkasa, mégsem bukhatott fel a felszínre, mert túl közel lett volna a parthoz, a kivégző osztag tagjaihoz, akik a földre roskadtakat a ködlő Dunába dobták, közben meg unottan válogattak a levetett, kevésbé kopott, jobb kabátok, ruhák és lábbelik között. Az utolsó buborékokat még a víz alatt kiengedve, hirtelen, egy szuszra teleszívta a tüdejét és ismét alábukott. Most már egyenletes, lassú mozdulatokat tett, hagyta, hogy vigye az ár. Aztán a következő belégzésnél kissé kidugta a fejét, lopva visszanézett, üresnek látszott a rakpart. A Lánchíd pillérjéhez közelítve lendületesen a lépcsők felé úszott, majd végül dermedt kézzel kapaszkodott meg a nyálkás sziklákban. A legalsó fokra kimászva nehézkesen kinyújtózkodott, fogvacogva, reszketve dörzsölte végig elgémberedett tagjait. Közben józan higgadtsággal állapította meg, hogy használt a vastag, zsíros krémréteg, amelyet még otthon, nem sokkal az indulás előtt a testére kent. Megóvta a veszélyes kihűléstől.

Talán egy óránál alig több telt el azóta, hogy kapkodva befejezte az öltözködést, éppen a drapp, átmeneti kabátját készült felvenni, mikor durván dörömböltek. Érte jöttek. Zord, karszalagos, fekete ruhás fegyveresek zúdultak be a lakásba, szinte rátörték az ajtót. Vasalt, hótól lucskos csizmájukkal végigcaplattak a drága szőnyegeken, nyitogatták az intarziás szekrényeket, azt kutatták nem rejtett-e el valakit a fiatal, törékeny özvegy.

Fischerné a szállingózó hóesésben úgy érezte, hogy rövid, fiúsra vágott haja már a halántékához fagyott, rózsaszín kombinéja meg a derekához és a csípőjéhez dermedt. Amikor harisnyásan szapora léptekkel az Akadémia épülete elé ért, a fagy okozta fájdalmat már nem érzékelte. Ekkor kondult meg a Belvárosi Templom harangja, méltóságteljes zúgása végiggördült a csendes folyó felett, a hatórás misére hívta a híveket. Fáradt, szürke galambrajok rebbentek fel a törött cserepű tetőkről, az égnek meredező kormos gerendák közül és a kilukadt ereszcsatornák alól. A körút irányából tompa ágyúdörgés és éles géppuskaropogás hallatszott.

A fiatalasszony észrevétlenül surrant be a vaskos, lomhán nyikorduló tölgyfa kapun. Az emberek az éjjeli légiriadó után még nem kecmeregtek elő a pincéből, az udvarban csönd honolt. Kikerülte a kapualjban feltornyozott törmelékkupacokat, vigyázva, nehogy valami megvágja lilára fagyott talpát, és kettesével véve a fokokat felszaladt a széles, márvány lépcsőn.

– Én vagyok az, Ármin – szólt csilingelő hangon és kedvesen, mintha mi sem történt volna, úgy, ahogy a háború előtt a bolgár fűszeres boltjából jövet kora reggelenként üdvözölte később kelő, az ágyból éppen kibújó férjét, midőn zománcos kannában a cselédlány helyett maga hozta neki a reggelihez a friss tejet, a vajat meg a ropogósra sült, szőke kifliket.

Most először is a kamrából elővette a nagyobbik, nehezebb harapófogót és ügyesen, szinte egyetlen mozdulattal húzta ki a kissé kilátszó, ám jókora szögeket a cselédszobában levő szűk ágyneműtartóból. Levette férjéről a vastag takarót, óvatosan kisegítette a koporsóra emlékeztető fadobozból és gyengéden megcsókolta a férfi izzadt, lázrózsás arcát és redős homlokát.

– Hát itt vagy, hát visszajöttél? – kérdezte elhaló hangon az idős beteg, de már halvány reménysugár gyúlt csüggedt tekintetében, majd remegő kézzel simogatta meg neje hűs karját, vállát, szép, szabályos száját és piciny, pirosan égő fülét és közben sűrűn könnyezett.

– Igen, itt vagyok, hisz megígértem, megesküdtem neked, már nem lesz semmi baj, hála Istennek megmenekültünk.

Magda anyáskodva cirógatta meg a férfi göndör, rőt haját. Átölelte, az ágyra ültette aztán kiment a fürdőszobába.

Lezuhanyozott. Vastag frottír törölközővel vörösre dörzsölte a testét és puha, meleg, kék köntöst öltött, sűrű, fekete haja még nyirkos maradt, ezért fején turbánosra kötötte kasmír kendőjét, aztán pamut harisnyát húzott és kényelmes, selyem papucsba bujtatta a lábát. A konyhában felizzította a tűzet, vizet forralt a hársfa teának, melaszt, kétszersültet és citrompótlót tett ki az ebédlőben a fehér damaszttal terített asztalra a két porceláncsésze és a tányérok mellé. A fali naptáron fordított egyet, amely most már január 15-ét, hétfőt mutatta. Új hét kezdődött. A szekrényből az asztal közepére helyezte a réz menórát. Aztán bement a hálóba és a sublód fiókból elővette vékony láncon csüngő aranykeresztjét, tenyerébe fogva megcsókolta a feszületet és fésülködőtükre előtt a nyakába akasztotta, azután bájosan szólította a cselédszobában szöszmötölő férjét:

– Gyere, édesem, kész a reggeli.

(Napkút, 2018)