Fehérkavicsos napok

Megint ugyanabban a villamosmegállóban áll, ahol mindennap öt óra körül. Fullasztó idő van, és mintha a nyakát is szorongatná valami láthatatlan, nyirkos kéz. Aztán egyszer csak nyomasztó felismerése támad: egyre kevesebb emléke van a napjairól. Valahogy mostanában elgurulnak a napok – amelyek egykor még varázsgömböknek tűntek, ma csupán egyforma, szürke sárgolyók. Nem történik vele semmi, igaz, nem is érdekli nagyjából semmi sem. Már a parkban sem nézegeti a kutyákat, a bácsikákat, pedig régebben nagyon szerette. Ahhoz el kellene indulni, amire képtelen. Örül, ha valahogy hazaér.

Eszébe jutott egy régi történet, amelyet egy elfeledett népről hallott. Azt tartották róluk, hogy minden napjuk végén betettek egy cserépkorsóba egy kavicsot – ha jó napjuk volt, fehér kavicsot, ha rossz, feketét. Gyűltek, gyűltek ezek a mesebeli kavicsok a korsóban, s hogy a korsó valóságos volt-e, vagy csak a fejükben létezett, talán nem is fontos. Amikor pedig egy-egy élet véget ért, a többiek megszámolták, hány fekete és fehér kavicsa lett annak, aki átjutott a folyón.

Hirtelen fontossá vált számára ez a történet. Vajon, ha most megállítanák az időt, az idejét, melyik kavicsból lenne több? Kislány korában még két marokkal hullottak a fehér kavicsok, de amióta felnőtt, hiányoznak az égi kezek, Mama keze, aki átszínezte a sötétséget is. Mama pedig itt van, nyújtja is felé a kezét, de ő képtelen arra, hogy megfogja. Ehelyett csak ténfereg a fekete kis kavicsaival, miért teszi ezt…

Elhatározta, hogy elkezd csalni a napokkal. Ha undokul beszélnek hozzá, ha vacak kedve van egész nap, hazafelé elkezdi számolgatni, hány szép házfalat lát. Rájött, hogy érdemes felfelé figyelni, mert a belváros házainak tetején mindig van valami érdekes néznivaló. Cikornyás végű oszlopok, aprólékosan megfaragott szobrocskák, indákkal benőtt erkély, virágait locsoló néni a harmadik emeleten. Ha egy bántó mondatot kap, három szép házfalat tesz mellé majd a mérleg másik serpenyőjébe.

Másnap délután széncinegét látott egy rozmaringbokron, sárga hassal, kék szárnytollakkal. Az a szárnyrebbenés jóváírt két rossz mondatot. Érezte, ahogy a zsebében fehéredik az aznapi, láthatatlan kavics.

Aztán arra gondolt, hogy milyen régen volt már az Állatkertben, pedig Apa sokszor elvitte. Apa nincs, és azóta Állatkertben sem volt. Hát legyen! Megvette a belépőt. Először csak céltalanul ténfergett az árnyas fák alatt, mígnem megakadt a szeme egy hangyászon. A fura kis lény egy pocsolyában fürdött hosszasan, pancsolt, testét élvezettel hempergette a vízben. Éppen olyan volt, mint amilyennek évekkel ezelőtt egy kisfilmen látta. Ez a nap is megvan!

Aztán a margitszigeti romokra vágyott, ahol a királylány imádkozott – vajon hány imádság tudná összetapasztani újra az ő életét? Milyen régen nem sétált már a romfalak között! És még felmegy a Gellérthegy tetejére is, mert azt sem csak turistáknak szabad. De nem ám! Persze, jobb lenne, ha valaki őt vinné fel oda, ám kezdetnek ez is megteszi. Lám, megy neki az élet, gyűlnek majd a jó kavicsok.

A következő héten kinézett egy hangulatos reggelizőhelyet is magának. Messze volt az otthonától, át kellett utaznia miatta éhesen a fél várost, mégis izgalommal töltötte el ez a gondolat, olyan izgalommal, amelyet már régóta nem érzett. Kék-fehér abrosz, porhanyós rongyoskifli, mellette kis tálkában házi eperlekvár, tejhabos kávé, megkérik az árát, egye meg a fene, majd máson behozza. Nem akart mindig csak a partról állva integetni az előtte elúszó hajóknak. Ajkához emelte a kiflit, beleharapott.

Csörög a telefon. Milyen nap van egyáltalán? És mióta fekszik itt? Álmosan a füléhez veszi a készüléket, Mama hangját hallja.

– Három hete ki sem mozdulsz otthonról, a telefont nem veszed fel, pedig látod, hogy kereslek. Ha menni akarok, most ne jöjjek, de te sem jössz hozzám, majd inkább jövő héten. Nem mész sehova, nem is tudom, van-e mit enned egyáltalán, és hogy megint hány kiló lehetsz… Nem lesz ennek így jó vége, kislányom. Féltelek.

– Különös álmom volt, Mama, hosszú, hosszú álom, és egyáltalán nem nyomasztó, mégis, jó, hogy felébresztettél belőle. Muszáj találkoznunk! Holnap vasárnap lesz, mit szólnál ahhoz, ha együtt reggeliznénk? Most zárva vannak a reggelizőhelyek, és ki tudja, mikor lesznek újra nyitva, de az jutott eszembe, hogy nem akarsz nekem lágytojást készíteni pirítóssal, teával, mint régen? Ott lennék nálad reggel kilenckor.

Mirtse Zsuzsa