Évezredek elárasztása

Kíváncsi vagyok, mit érez az illetékes abban a pillanatban, amikor eldönti valamely kulturális világörökségi kincsről, hogy az márpedig elpusztítható. Bizonyára nem hétköznapi a pillanat. Szégyent érezhet? Sajnálatot? Vagy éppen erőt, hatalmat? Büszkeséget?

Milyen lehetett parancsba adni, hogy az afganisztáni Bamija-völgyben a buddhista kolostort közrefogó, óriási Buddha-szobrokat le kell rombolni? Boldogok voltak-e a Talibán Iszlám Emirátus legfelsőbb bírái, amikor 2001 márciusában kiadtak egy rendeletet, amelynek értelmében az országban található valamennyi szobrot el kellett pusztítani? Gyanítom, hogy igen, boldogok voltak. Az emberábrázolás nem fér össze a hitükkel, tehát minden rendben.

Mi futhatott végig a román és jugoszláv elvtársak gerincén, amikor a hatvanas években közösen eldöntötték: megépítik a Vaskapu I. vízerőművet, akár annak árán is, hogy elárasztják Ada Kaleh szigetét, a történelmi múlt részét képező kis dunai gyöngyszemet (és további három falut)? Gondolom, büszkék voltak magukra: az áramból ipar lesz, az iparból szocializmus, és így tovább.

Számos további példát említhetnénk Malitól Szíriáig – mindenhol akad valami szép, régi és fontos építmény, amit az új idők és ideák nevében el lehet süllyeszteni. Most éppen egy törökországi történelmi emlékhely elárasztása a soros. Május elején ugyanis beszerelték a többértelmű nevű Batman tartományban épülő Ilisu vízerőműbe az utolsó áramfejlesztőt, s így már csak napok, esetleg hetek kérdése a gát mögött kialakuló mesterséges tó feltöltésének elindítása. Ahogy pedig a víz szépen, lassan emelkedik majd a betonfal mögött, úgy tűnik el a világból Hasankeyf, ezen ősi település. A város környékén, a Tigris folyó melletti mészkősziklákban mintegy négyezer barlanglakás árulkodik arról, hogy a területet már ősidők óta – becslések szerint tizenkétezer éve – emberek lakják. Hogy mi kerül ezáltal víz alá – a képek ezer szónál is többet árulnak el.

Azt is lehet tudni, hogy a barlanglakásokat fokozatosan be fogják robbantani. Nyilván nem lenne praktikus, ha a víz elszivárogna a természetes üregekben valahova a föld gyomrába. Tehát, ha esetleg búvárparadicsom lesz majd a leendő tóból, a barlanglakások a merülők számára megtekinthetetlenek lesznek. Egyvalamit azért kimentettek a hatóságok: a csatában elesett Zeynel Bey ezerszáz tonnás, 15. századi, kőből készült türbéjét már egy évvel ezelőtt elköltöztették a majdani tó partjára épült új Hasankeyf mellé. Nem kis munka, ismerjük el.

Jó munkához persze idő kell. Egy ekkora völgyzáró gátat nem lehet csak úgy ukmukfukk felépíteni. Még az ötvenes évek közepén vette tervbe a török kormány egy efféle létesítmény megépítését a környéken. 1975-ben kiválasztották a helyet. Építeni ezelőtt tizenkét évvel kezdték – nagyjából azóta tiltakoznak ellene otthon és külföldön egyaránt. De hiába: a kutya ugat, a karaván halad. Hatvanezer embert kiköltöztetnek, de csak a családos helyieknek adnak lakást az új építésű városban. A többiek menjenek a szemük világába…

Ismerős a helyzet. Ezt a jegyzetet szinte pontosan harminc évvel a romániai falurombolás kezdete után írom. Akkor a mintegy tizenháromezer romániai falu nagyjából felének a felszámolását irányozta elő Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár: 1988. április 29-én bejelentette, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az úgynevezett településrendezési tervet, melynek során agráripari centrumokat hoznak létre, felszámolva az úgymond korszerűtlen falvakat. A nemzetközi közvélemény felfigyelt a tervekre, s nemtetszését fejezte ki – Románia egyre nagyobb politikai nyomás alá került. A magyar Országgyűlés állásfoglalásban hívta fel a romániai Nagy Nemzetgyűlés figyelmét a megsemmisítésre kijelölt falvak történelmi és kulturális értékeire, és kifejezte reményét, hogy a román vezetés eláll a tervtől. Románia válaszul bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. Ekkor döntöttek több ezren úgy, hogy inkább Magyarországra – vagy bárhova, csak onnan el – költöznek.

Hogy mennyien fognak végleg elköltözni a főleg kurdok lakta Hasankeyfből – vagy a tartományból, vagy az országból –, nem tudni. Ahogy azt sem, hogy valaha papírra veti-e, filmvászonra viszi-e valaki ezt az egész világ számára szomorúan tanulságos történetet. Úgy vélem, érdemes lenne átörökíteni az utókorra…

Király Farkas