Remek hírrel szolgálhatok: előbb vagy utóbb minden apró hír eljut a címzetthez, minden részlet a helyére kerül. Csak türelem kérdése az egész.

Például lakásom rejtekén kinyitom a Magyar Papír című újság 1973. augusztus 6-án megjelent számát. Ez a Papíripari Vállalat Dolgozóinak Lapja volt, és azért lappang nálam egy régi példánya, mert annak idején a kiváló költő, Bella István (1940–2006) is az állandó munkatársa volt, és amikor tizenöt évvel ezelőtt Bellával nagyinterjúztam, nekem ajándékozta. A Magyar Papír 1970-től létezett, kéthetente nyolc oldalon jelent meg, ára 50 fillér volt. Bella enyhe költői túlzással azt mondta nekem, hogy az évek során Háború és béke mennyiségű szövege jelent meg a lapban: cikkek, könyvismertetések, jegyzetek, tudósítások. Amúgy ez az üzemi újság valódi szépirodalmi játéktérnek számított, hiszen Bella mellett Vathy Zsuzsa is az állandó munkatársa volt, és rendszeres szerzői közé tartozott Ágh István, Lázár Ervin, Nagy László.

Tehát nappalimban pakolgatva most kezembe akadt a Magyar Papír 1973-as lapszáma. Ráérősen kinyitom, és megsárgult hasábján a következő hírt olvasom: 1864-ben egy angol brigg matrózai Gibraltár közelében mohos hordócskát találtak. (Gyorsan utánanéztem: a brigg kétárbócos, keresztvitorlázatú, 200-500 tonna vízkiszorítású kereskedelmi vagy hadihajó.) Az apró hordóban gyantával tömített kókuszdió lapult, annak belsejében pedig egy összetekert pergamen papírlap, jól olvasható, kalligrafikus szöveggel. Személyesen Kolumbusz Kristóf írta, címzettje Kasztíliai Izabella spanyol királynő. Amerika fölfedezője e levélben arról értesíti uralkodóját, hogy a Santa Maria hajó sajnálatosan elsüllyedt.

Nos, állapítja meg a Magyar Papír újságírója 1973-ban: Kolumbusz hordópostája végül olvasóra talált, csak éppen 350 évvel később.

Nos, állapítom meg én 2019-ben: a Magyar Papír cikke végül olvasóra talált, csak éppen 46 évvel később.

Most már csak arra vagyok kíváncsi: jelen mondataimat hány év múlva fogja valaki „véletlenül” elolvasni.

*

Ám másik példát is írhatok. 2003 tavaszán az Orpheusz Kiadó számára szerkesztettem és előszóval elláttam egy posztumusz verseskönyvet. Szerzője egy hivatalosan sohasem jegyzett költőnő, Paulinyi Zsuzsa, aki harminchárom évesen öngyilkos lett. Gimnáziumi társak voltunk, két osztállyal fölöttem járt. Hagyatékban maradt kéziratait rendeztem abba a karcsú kötetbe, amely Egyetlen címmel rendkívül alacsony példányszámban (néhány tucat) jelent meg Budapesten.

Egy év elteltével levelet kaptam Szarvasról, egy számomra vadidegen nőtől. Arról értesített, hogy bement a helyi városi könyvtárba valami olvasnivalóért, de konkrét elképzelés nélkül. Ezért azt játszotta, hogy megállt a terem közepén, csukott szemmel kétszer körbefordult, majd kinyújtotta a karját, és vakon addig ment, amíg meg nem érintett egy könyvet a sok ezerből. Akkor kinyitotta a szemét: Paulinyi Zsuzsa posztumusz kötete volt. Kikölcsönözte, és e tragikus költészet rajongója lett. Majd kinyomozta az elérhetőségem, hogy mindezt a tudtomra adja.

*

Lezárásként még három idézet kívánkozik ide, három útmutatás. Az elsőt Márai Sándor vetette papírra 1942-ben, Móricz Zsigmond halálakor: „Nagy írók emlékét leghelyesebben olyanként ápolja az ember, ha olvassa műveiket. Minden más nem egyéb, mint sanda örökösök járkálása a ravatal körül.”

A második Laczkó Géza (1884–1953) író, műfordító, újságíró megállapítása: „Aki verseket ír, általában nem kedveli a kitaposott utat.”

A harmadikat pedig Németh László fogalmazta meg „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, még nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Zsille Gábor