Egy tavaly készült felmérés szerint egész Európából Magyarországon végzik a legnagyobb örömmel munkájukat az értékesítéssel foglalkozó, illetve a szolgáltatásokban dolgozó alkalmazottak. A második helyet Lengyelország, a harmadikat pedig Litvánia szerezte meg. Ezt egy MSPA nevű szakmai szervezet állapította meg – a rövidítés angol nyelvű feloldása úgy hangzik: Mystery Shopping Providers Association. A rejtélyes elnevezésű társaság Net Happiness (Boldogságháló) névre keresztelt felmérésében főként azt vizsgálta, az egyes országokban mennyire szívélyesek az eladók a vásárlókkal. És állítólag a magyar eladók lettek az elsők.

Hát ennyit a különböző felmérések megalapozottságáról. Nem tudom, az MSPA kérdezőbiztosai mely magyarországi üzletekben vizsgálódtak – de valószínűsítem, hogy Budapest hatodik kerületében, a Magyar Írószövetség székházához közel, a Király utcai Penny boltban nem jártak. Mert ha jártak volna, akkor hazánk aligha végezhet az első helyen. És még hány hasonló üzletet említhetnék a kies Pesten… Például a hetedik kerületi Garay téren található Pennyt, illetve a Dózsa György út és az István utca sarkán működő CBA-t, az unottság és az undokság fellegvárát. Persze tudván tudom: léteznek kedves, készséges, jókedvű eladók is, ám tapasztalataim szerint ők inkább a kisboltokban, a magánkézben lévő üzletekben dolgoznak. A nagy üzletláncok szupermarketnak csúfolt egységeibe – olybá tűnik – nem a kereskedelmi alkalmazottak legjava kerül. A három említett hiper-szuper izében rendszeresen megfordulok, évek óta figyelem az ott dolgozók munkamorálját, megnyilvánulásait. Pontosan mi a gondom? Az a megszokott program, hogy a vásárlók türelmesen sorban állnak, a pénztárosok pedig hangosan tárgyalják egymás között (olykor a vevők feje fölött átkiabálva egyik kasszából a másikba), mennyire utálják a munkahelyüket, meddig kell még ott „rohadniuk”, mikor jár le a munkaidejük és így tovább. Kosárral a kezemben várakozom és hallgatom, milyen kicsi az ő fizetésük, milyen rossz a beosztásuk, milyen későn érnek haza, miért nem mehetnek már ki cigizni. Önök is megfigyelték ezt? Önök is végighallgatták már kényszerűen a kereskedelmi dolgozók nyilvános panaszáradatát, méltatlankodását?

Bevallom, az zavar leginkább, hogy eme boltosok többnyire primitív, szalonképtelen stílusban beszélnek. A vásárlók jelenléte cseppet sem feszélyezi őket, és az sem, ha kisgyerekek is állnak a sorban… Csak úgy röpködnek a k, f, g, b és p betűvel kezdődő szavak. És a szitkozódó panaszaikból az derül ki, hogy mindenki hülye és szemét. Hülye a boltvezető, hülye az éppen szabadnapos munkatárs, hülye a férjük, a testvérük, a gyerekük, mindenki. Ja, és persze a vevők is hülyék és szemetek, mert bemennek a boltba, és ott vásárolni akarnak. És kérdésekkel idegesítik az eladókat, például megtudakolják, merre találják az ecetet vagy a tojást. És a vásárlók még azért is hülyék, mert tíz perccel zárás előtt képesek azt kérni az ajtónálló biztonsági őrtől, hogy ne zavarja el őket mogorván, hiszen csak egy liter tejet szeretnének venni, és két perc alatt végeznek. Szerencsére a biztonsági őrök olykor kegyesek, és engedélyezik, hogy a hülye vevő kereskedelmi hasznot hajtson a cégnek.

A vásárlás élményét alapvetően meghatározza az eladó viselkedése, hangneme. Egész egyszerűen az a kérdés, az eladó örömmel szolgálja-e ki a vevőt, vagy inkább unottan, udvariatlanul. S attól tartok, nincs min csodálkozni: a magyar bolti eladók hangulata, munkamorálja pontosan olyan, mint általában a magyar társadalomé. Miért is lenne más? Hiszen az eladók is a társadalom tagjai, annak emlőjén nevelkednek. Egy országnak olyanok az eladói, amilyeneket érdemel. Mi több, a költői és az írói is olyanok. De erről majd két hét múlva, Szent István ünnepe után.

Zsille Gábor