Lakatos Mihály József Attila-díjas író, költő, Székelyudvarhelyen született, három gyermek boldog édesapja. Legutóbbi kötete Mosoly járvány idején címmel jelent meg. Az írás mellett van egy másik nagy szenvedélye: a futball. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Gyerekkorodban mennyire játszott szerepet a sport?

Lakatos Mihály: Már gyermekkorom óta nagy sportrajongó vagyok, ezen belül a fociban és a kosárlabdában bizonyítottam a tehetségemet. A szüleim ebbéli hajlamaimat nem támogatták, inkább a zeneművészet felé próbáltak terelni, s e törekvésükhöz jól tercelt az, hogy a városi zeneiskola éppen akkor kezdte meg működését, amikor első osztályos lettem. Én azonban nem hagytam veszni a hobbimat, és a zene és a tanulás mellett annyit fociztam, amennyit csak lehetett. Hogy objektíven nézve sem lehettem kutyaütő, jól mutatja, hogy amikor 16 évesen (nyilván a szüleim tudta nélkül) jelentkeztem a városi tehetségkutatóra, az ott megjelent huszonvalahány gyerekből a próbamérkőzés után az edző engem és az ugyancsak fociőrült barátomat hívta meg a csapatba. Így lettem a megyei bajnokságban vitézkedő Hargita nevű csapat ifi labdarúgója. Lett is otthon ebből ribillió! Amikor szülői nyomásra az érettségi előtt fel kellett hagynom az edzésekkel, már a kezdőcsapat alaptagja voltam. Utolsó meccsemet a Brassói FCM ellen játszottam (az edző a meccs végén külön megdicsért), s mondanom se kell, hogy könnyes szemmel jöttem le a pályáról. Persze hozzá kell tennem: a szüleim jól látták, hogy a kisvárosi fociban nincs perspektíva, legalábbis a múlt század nyolcvanas éveinek elején nem volt, tehát utólag el kell ismernem: jól döntöttek.

KDG: De akit egyszer a futball megfertőz…

LM: Igen, a szenvedélyek elkísérik az embert életútján. Nem volt olyan szakasza az életemnek, hogy valahol ne fociztam volna, mind Erdélyben, mind az anyaországban. A szegedi egyetemen például egy kiváló csapatunk volt, Selyemfiúk néven, amely a szegedi egyetemi bajnokság mintegy száz csapatának a szűk elitjébe tartozott. Budapestre költözésünk után a harmadik kisfiam megszületéséig heti három alkalommal fociztam más-más baráti társaságokban, aztán a családi élet követelményeinek engedve ezt heti kettőre csökkentettem. Amikor 2011-ben kineveztek a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet élére, a harmadik héten már megtaláltam azt a helyi fociőrült társaságot, amelynek attól kezdve négy évig voltam kirobbanthatatlan tagja. A mandátumom végén a fiúk egy nagy búcsúbográcsozást rendeztek a tiszteletemre. Időnként még ma is kapok fészbukos vicces üzeneteket tőlük, hogy várnak a kedd esti focira… Visszaköltözésünk után ott folytattam, ahol abbahagytam, de a járvány számomra is beszűkítette a lehetőségeket, csak mostanság kezd visszaállni a heti két mérkőzéses rend. Bár megvallom, így, ötvennyolc évesen a szervezetem időnként jelzi, hogy túl nagy az iram. Főként, hogy az a típus vagyok, aki nem szeret alibizni a pályán.

KDG: Inkább a játékot szereted, vagy a győzelem ízét?

LM: A kettő nem elválasztható. A játék nélküli győzelem ízét például nem szeretem. Sajnos, lobbanékony természetű vagyok, ezt nem sikerült kinőni. Rosszul viselem a vereségeket, de öt perc múltán már mindenkivel képes vagyok lepacsizni. Számomra nincs olyan, hogy „sörmeccs” vagy hogy „csak gurigázunk”, úgy tartom: az effajta mentalitás a játék sava-borsát iktatja ki. Azt vallom, amit a Liverpool egykori menedzsere, Bill Shankly is: „Egyesek azt hiszik, hogy a futball élet és halál kérdése. Nagyon elszomorít ez a vélemény. Biztosíthatom önöket, hogy sokkal, de sokkal fontosabb ennél.”

KDG: Szurkolsz is valamelyik csapatnak, vagy csak műveled a sportot?

LM: Gyermekkoromban csak a román bajnokságot követhettük a tévében, így a kommunizmus bukásáig a krajovai Universitate nagy rajongója voltam, mind a mai napig el tudom sorolni az ottani „aranycsapat” tagjainak a nevét. Egy alkalommal az UEFA-kupa negyeddöntőjéig is eljutottak. Az anyaországban hosszú ideig nem szegődtem el érzelmileg egyik csapathoz sem, de ma már a Paks távoli, ám elkötelezett szurkolója vagyok, nem függetlenül attól a ténytől, hogy csak magyar játékosokat foglalkoztatnak. Az már csak hab a tortán, hogy kiváló támadófutballt is játszanak, Ádám Martinnal az élen, akinek a válogatottságát már régen megjósoltam.

KDG: Írásaidban mennyire játszik szerepet a sport, mint téma?

LM: Természetesen nem kerülöm el, s magamban jót mulatok azon, hogy ilyenkor a Magyar Nemzet sportrovatának szerkesztői is átböngészik a tárcáimat, hogy nem követtem-e el szakmai hibát…

KDG: Három fiúgyermeked van. Ők sportolnak valamit?

LM: Érdekes módon mindhárman örökölték a tehetségemet, így a családban a fociőrültek száma négyre nőtt. Azért tartom ezt érdekesnek, mert a gyerekek nem szükségszerűen öröklik a szülők adottságait. Édesapámba és a kisebbik öcsémbe például nem sok focitehetség szorult, nem is tudom, hogy én és a nagyobbik öcsém honnét örököltük ezt az adottságot. Ez talán nem is örökség, hanem isteni adomány. Már csak azért is, mert képes bearanyozni az ember hétköz- és vasárnapjait. Foci nélkül sokkal szürkébb lenne az életünk. Bár a fiaim igen tehetségesek, nem tereltem őket a profi sport felé, mert nagyon kockázatos: akár egy rossz belépő is karriereket törhet derékba. Szerencsére nemcsak a fociban tehetségesek.

KDG: Miért tartod fontosnak a rendszeres testmozgást?

LM: Magamon tapasztalom, hogy igen jót tesz az egészségnek. Míg édesapám számára hatvanévesen elképzelhetetlen lett volna, hogy focizzon, én közel a hatvanhoz is vígan nyargalászom a pályán. Holott korábban úgy gondoltam, hogy legkésőbb negyvenévesen már kénytelen leszek szegre akasztani a cipőt. A sport képes lényegesen megnövelni az aktív évek számát. S mint mondtam, ezt nem könyvekben olvastam.

KDG: Írásaidban gyakran használod a humort, mint eszközt. A sportban mennyire ismersz tréfát?

LM: A fociban a cselezés jelenti a humort. Egy látványos csel esztétikai örömet okoz még az ellenfélnek is. Élek-halok egy jó cselért. Focis körökben erről is voltam híres: a jó cselezésről, a rendszeresen kiosztott „kötényekről”, a közvetlenül szögletből rúgott gólokról meg a rafinált passzokról. Mára inkább csak a passzok maradtak… Szoktam is mondogatni: azokat a passzokat szeretném kapni, amiket én adok. Kevesen tudnak igazán jól passzolni. Még a válogatottban is, ami jól mutatja, hogy erre már-már születni kell.

KDG: Interjúidban és írásaidban is gyakran hangsúlyozod az identitás fontosságát, amihez a sport jelentős mértékben hozzá tud járulni. Viszont sokan támadják emiatt a mai kormányzatot, hogy sokat költ erre, ezen belül különösen a labdarúgásra. Te hogy viszonyulsz ehhez a kérdéshez?

LM: A kormány sportstratégiája úgy néz ki, mintha én írtam volna. Pedig nem. Azt hiszem, e tekintetben is a helyes úton járunk, már csak azért is, mert a fiaim azt mesélik, hogy a közelünkben lévő sportpályán rendszerint két csapat játszik, másik kettő pedig a sorára vár. Bár országszerte igen sok sportpálya épült az utóbbi évtizedben, a jelek szerint még mindig nem elég. Én annak örülnék, ha a gyermekek minden sportolásra szánt percüket sportolással tölthetnék, és nem a padon való ücsörgéssel. Bár kétségtelen, a türelem és a lehetőségekhez való alkalmazkodás megtanulásának is van jellemfejlesztő hatása.