Ó, reggeli, fényes folyó,

fogadj be, nézd, tusakszom,

nézd, testem is mily lángoló,

csókold a mellem, arcom!

─ Csiklandva nyúl föl mellemig,

borzongva hűt, lágyan hevít

s ujjong dalol, viharzón.

Csöppekbe hull a napsugár,

aranylik és melenget,

elnyúlok a hullámra már

s hintáz, becézve lenget.

Karom kitártam boldogan,

a nyargaló víz rám rohan,

megfog, megint elenged.

Mormolsz, folyóm, jársz szerteszét.

Talán hozod a régi

időkből a csodás mesét

s el akarod mesélni?

Futsz mostan ott és mostan itt,

keresni látszol valakit,

hogy elbeszéld te néki.

Az ég, a kék, a gyermeteg,

hol a habok dalolnak,

az tükrözi a lelkedet:

hadd, hogy beléhatoljak!

Belémerülök, szállanék,

De fönn a mély, a tiszta kék

mindegyre visszatol csak.

Micsoda oly mély, mint az ég?

Csakis a szív szerelme.

Az is saját lángjában ég,

nincs módja, hogy betellne.

Emelj folyóm magasba hát!

Borzongva zúdulj rajtam át!

Itt vedd az életem te!

Hímes partodra löksz puhán

és hízelegve, kedves.

Vidd boldogságodat csupán

s hullámodon rezegtess

lágy holdat és tündér napot

s ha végre megtalálhatod,

térj vissza kútfejedhez!

(Kosztolányi Dezső fordítása)