Dsida Jenő: Nyárvégi esős alkonyon

Szívemben tarka képek kergetőztek:
bizony régen volt, jó pár éve már:
… Gummirádlis, fehérkeztyüs vizitek,
parfőmillatos, titkos budoár.

Kékfüstű, könnyű, finom cigaretta
és sampányi a kerek asztalon
és forró szemek szembe mosolyognak
és homályos a nippes kis szalon.

És bálok jönnek tűzzel, muzsikásan,
az arcokon a vér heve a ruzs…
… Igy képzeltem el az élet folyását
s ez a délután, jaj, milyen borus!

Eső kopog az ablak üvegén,
szomorú cseppek halk rekvieme
és szomorú ázott sürgönydróttal
összezokog a házak teteje.

Sáros konflisból züllött-keserűen
vén legény száll ki, álmosan, bután,
ásítva felnéz sötét ablakomra
és bezörget a szomszéd kapuján.

Én hozzám senki, senki be nem téved,
csak az alkonyi fanyar szürkeség –
Hová lettek a csókos színes álmok
és miért van, hogy csalnak a mesék?