Egy hárfa húrjain tizenkettőt üt az óra éjközepét jelezve, és elkezdődik a rituális haláltánc. Camille Saint-Saëns Danse Macabre című népszerű zenekari művében így indul a fergeteges forgatag, a xilofonok és az ütős hangszerek csontok zörgését, csattanását imitálják, a fúvósok az utolsó ítélet harsonáinak zengésével pörgetik fokozódó tempóban az ördög hegedűje által dirigált végzetes ritmust éjféltől kakaskukorékolásig. Amíg lezajlik a holtak bálja, hogy aztán hajnalra mindent újra síri csend uraljon el.

A haláltánc motívum, mint allegorikus maszkba bújtatott középkori műfaj, az élők figyelmét volt hivatott ráirányítani az elkerülhetetlen elmúlásra, a földi élethatár létező valóságára. Emberi csontvázak rajzolatai jelentek meg a korabeli képeken, hogy pirkadatig tartó táncba vigyék az öröklétbe készülőket vagy az oda eltávozottakat társadalmi rangtól, nemtől, életkortól függetlenül, vagyis attól, hogy ki milyen státusban hajózott egykor végig az életóceán hullámverésében. Királyok és alattvalók, gazdagok és szegények, nők és férfiak hús-vér figurái válogatás nélkül dőlnek kajánul vigyorgó csontvázak és boszorkányok karjaiba. Ebben a káoszban csak a halálba lépés folyamata lehetett az egyetlen érvényre jutó rend. Olyan idők jártak, amikor a pestis több hullámban végigszántotta Európát, az ezerötszázadik kerek esztendő pedig ominózus számmisztikai sugalmaival az eljövendő drámai bevégeztét vizionálta. Az eltávozás rémképe, a buboréklét semmisségénekfelismerése egyidejűleg járta át zenében, ábrázolóművészetben, irodalomban e dramatikus jelenetsorokat. A képek világa valósággal hemzseg a témához fűzhető remekművektől, elég itt ifj. Hans Holbein ugyancsak Haláltánc című, több tucat fametszetet magába foglaló karizmatikus sorozatára gondolni. De sűrűn bukkannak fel hasonló motívumok Bosch, Bruegel, Dürer, Memling, Cranach, Grünewald vagy Schongauer rajzain, fatábláin is, hiszen ez volt az az idő, amikor a Carmina Burana illuminált kiáltásai visszhangoztak éjszakánként a megélhető világi élet csábításainak prózaiságáról. Az „Ars Morendi”, a „meghalás művészete” filozófiai felhangjaival mégsem kizárólag az evilágból való eltávozásról szónokolt, hanem a véges földi életidő valódi értelméről, értékeiről is. Ám a döbbenet ereje megfogalmazta a legvégső következtetést: „Mors certa, hora incerta”, vagyis: „a halál biztos, az ideje bizonytalan”.

Horatiusi gondolat sugárzik át az időfalon a „Memento mori”, „emlékezz a halálra” humanista mottó fogalmában is, ami az emberi valóság rendjét világítja meg sztoikus színekkel, ezzel szánva fokozott figyelmet a pillanat, a perc és a nap egyszeri, soha vissza nem térő tartalmának. Az ugyancsak tőle származó „Carpe diem”, „élj a mának” szállóige közismert fordítása viszont némileg félrevezető, ha azzal a morális tartalommal ruházzuk fel, hogy élvhajhász módon az összes lehetőt préseljük ki az adott huszonnégy órából, ha már ajándék minden pillanat, viszont a másnap eljövetele csak halovány remény. Tán elfogadhatóbb az a fordítás, ami úgy int: „ragadd meg a napot”, vagyis pozitív tartalmával pozitívan vonatkoztat a holnapra és a holnaputánra nézve. Persze, nem nehéz egy fogyasztói társadalom reklámszlogenjeként félreértelmezni effajta kapóra jött lehetőséget, ami hedonizmusra, élvezetek habzsolására, javak harácsolására, féktelen költekezésre ösztönöz.

A hívságok létcsapdáira, a póri cicomák fölös voltára figyelmeztet a csendélet korabeli műfajaként megszületett „Vanitas” képek gondolatisága, aminek kelléktárában a világosan értelmezhető attribútumok – mint oktatófestészeti kellékek – beszédes üzenetekké válnak. Ilyen jelzés volt a homokóra az időmúlást idézve; a koponya, mint a véges emberi lét szimbóluma, a könyv a tudásvesztés tárgyi emlékeként, vagy éppenséggel a tükör gyakran visszatérő jelenléte homályos igazságok reflexióival a reá pillantó tekintetek előtt. Jeles irodalmi gondolatok forrása is lett e megrendítő témakör; hadd idézzünk itt Faludy György Haláltánc balladájának kilenc versszakából egyet, amit a világi literatúra vastag példatárából Francois Villon halálfélelemtől áthatott lírai látomása is beleng. A gyarlóságétvágy mohósága határtalan, ámde a fő- és mellékszereplők az utolsó statisztáig elnyerik tetteikért égi fizetségüket, mivelhogy az elszámolás sorsszínpadán már hiába minden vezeklés, ott semmi nem elodázható. És sor kerül a végítélet nagyjelenetére az élet-játék-tér határtalannak vélt, tágas ketrecében.

Éjfél borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: „Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincsed elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem.”

– Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Árkossy István