Sírhalmok! Gyász temetőkertek!
Mellyek örökös setétség
S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
Ti bús melánchóliának
Setétes völgyei!
Hol szomorú Múzsájának
Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
Még az élőben is meghal;
Füle csak csendességet hall,
A semmitől irtózik szeme,
A ciprus a hóld fényénél
Árnyékát mutatja.
Egy sírból kitántorgott szél
Bággyadan mozgatja.

Szörnyű környék! mellyhez a lélek,
Fantáziáin repűlve,
Irtózással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj bátor
Bús lantú Youngoddal:
Isten hozzád, gyászos sátor!
Komor ánglusoddal.

Mások irtóztató énekkel
Bőgessék bús obojjokat
És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
Kerítse szürke Hesperis
Gőzölgő fejeket:
Én nem óhajtom egyszer is
Követni ezeket.

[Nékem inkább olly koszorú
Kösse felkent fejemet,
Mellynek színe nem szomorú,
S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak,
A mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Ollyak, mint szépem szemei.
Ez kell nekem. – Homlokomat ne érje
Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
Lelkesíti húromat.
Míg leng az estveli szellő,
Szárnyán, egy nektárt lehellő
Rózsában a kis szerelmek megszállnak
És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas idejét
Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
S énekünknek végső bágyadt szózatja
Az andalgó vidéket elaltatja.]