Márkus Béla irodalomtörténész tollából 2017-ben jelent meg monográfia Gál Sándorról (1937–2021) a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról című sorozatában. A közelmúltban pedig az MMA Kiadó gondozásában adták ki a Csillagromok című verseskötet, amely válogatás a szerző lírai munkásságából. A kötetet szerkesztő Márkus Bélával Borbély László beszélgetett.

Borbély László: A Szlovákiában, Búcson született Gál Sándor személyében egy kivételesen termékeny, sok műfajban alkotó művésztársat veszítettünk el tavaly tavasszal. A halála alkalmából írt búcsúbeszédének sorai között is áttűnik az a gondviselő tisztelet, amelyet életműve iránt érez. Honnan ered a kapcsolata a költővel?

Márkus Béla: Gál Sándort, mindjárt mikor a múlt század hetvenes éveinek közepén az Alföldhöz kerültem, személyesen is megismertem. Ő volt ugyanis Görömbei Andrással együtt a folyóirat 1975. október szlovákiai különszáma magyar „anyagának” az összeállítója, s a Vojtech Kondrót szerkesztette szlovák „anyag” fordítója. Így viselnie kellett azokat a következményeket – például, hogy „hazájában” jelölése ellenére sem kapta meg a nemzetiségi díjat –, amelyek okozója a Szlovák Írók Szövetsége magyar szekciójának a különszámról írott, Csanda Sándor (le)jegyezte állásfoglalása volt „a CSKP irodalompolitikájával ellentétes nézeteket hirdetői közleményeiről”. Rá úgy két évre ugyancsak Csanda a magyar hatóságoknál jelentette fel az Alföldet, mégpedig Gál Sándor Könyörgés című versének közlése miatt (1977. május), kifogásolván, hogy a vers egyik képét, az „elszaporodtak, mint a sáskák” a költő a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokra értette. A következmény: a Folyócímű kötetet, amelyikben a költemény megjelent, Magyarországon nem terjesztették, azaz nem került be a Csehszlovákiával közös könyvkiadási egyezmény keretébe, mert a hazai hivatalos körök „nacionalistának” minősítették. A szerzővel és a költészetével, pontosabban az írásművészetével való kapcsolat innen eredt.

BL: Gál Sándor kapcsán mindig hangsúlyozzák, hogy a lírától a szociográfián át a publicisztikáig minden műfajban – az újságíróként írt cikkeiben is – igényesen fogalmazta meg mondanivalóját. A Csillagromokat olvasva óhatatlanul felmerül, hogy azért ő költő volt mindenekelőtt.

MB: Az emlegetett hetvenes években, amelyik a nemzetiségi magyar irodalmak kivételesen gazdag s hazainál színesebb, értékesebb termését hozta, Gál Sándor lírája a Kányádi Sándoréhoz hasonló képi erővel, szemléletességgel fejezte ki a magyarság létfenyegetettségét. A Könyörgésből idézve: – „lassan fel – / morzsolódunk mint a homokkő / keményebb kövekhez ütődve”. De hogy miért lehetett a legolvasottabb szerzők egyike, a Ratkó Józsefnek ajánlott homok is sejtetheti: „…s a kicsi tanyasi / kölkök szemében csodaként / nyílik ki dobóruszka / oltármélye borsi szülőszobája / hibbe balassi-csúcsa / a kassai dóm kőkriptája / s feltörik a valóság vastitka / sztregovától szklabonyán át / komáromig felfénylenek a tájak / szenc szép hívespatak-íze / stósz fenyőmagánya”. A versrészlet, ugye, a magyarság történelmének nevezetes helyszíneit és utalásos módon, a személyeit nevezi meg, azzal a reménnyel, hogy feltört a titok, a hallgatás, a tiltás évtizedei után a kisebbségi közbeszédben ismét a nemzeti kultúra szerves része lehet Dobó István és Madách, Rákóczi és Mikszáth. Nem utolsósorban: a közösségi „emlékezethelyek” között kaphat helyet a Benes-dekrétumok hozta kitelepítés tragédiája, a „hontalanság éveié” (Janics Kálmán), a „kutyaszorítóban” létezésé (Duray Miklós) vagy Gál Sándor novellaciklusának címével: az Ítéletidőé. A kérdés, hogy a korabeli közlési keretek között mennyire lehetett hitelesen írni mindezekről, jogos is, de jogtalan is. Mert nem az alkotót, hanem a kort jellemzi, minősíti. Mindenesetre az 1984 júliusában az Irodalmi Szemlében megjelent Ítéletidő után őt pártgyűléseken, nyilvános tanácskozásokon marasztalták el, a folyóiratot pedig be akarták tiltani, míg végül ötvenezer koronás büntetést róttak ki rá. Hosszan kellene taglalni a műfaji változatosságával kitűnő életművet, ha a legkülönbözőbb területei is szóba kerülnének. Mint a publicisztika – büszke volt rá, hogy újságíróként a Felvidék minden magyar lakta településén járt – vagy a szociográfia, aztán az előbb a közéleti szerepvállalásairól – például a Csemadokban betöltött funkcióiról vagy a kassai Thália színház megalapításáról – szóló feljegyzések, portrériportok, utóbb a magánélet szellemi magányában kitartóan vezetett naplók.

BL: Aki mostanság ismerkedne meg Gál Sándor munkásságával, annak melyik köteteit ajánlaná a válogatott verseken kívül?

MB: A roppant termékeny alkotótól, akinek életében úgy hatvan körüli önálló könyve látott napvilágot, s a szlovákiai magyar irodalomban egyedülállóan – Balázs F. Attila kiadóvezető jóvoltából – az egybegyűjtött művei is a tizenötödik kötetnél tartanak, három kötetét külön is érdemes kiemelni. Szülőfaluja, Búcs történetét, amelyet családja sorsába s önmaga pályája keretébe foglal, miközben néprajzi szakszerűséggel dokumentálja egy paraszti közösség életmódjának változásait, szokásait, szertartásait. A Mesét mondok, valóságot illő helye az olyan vallomásos falurajzok között van, mint Horváth István Magyarózdi toronyalja, Duba Gyula Vajúdó parasztvilág, Szabó Gyula Gólya szállt a csűrre vagy Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve. A másik művet elvétve se szokás emlegetni, pedig az életmű kiérlelt, humorában, szellemességében, fordulatosságában társtalan darabja: A szürke ló. Mesejáték, Lázár Ervin, Csukás István történeteinek, meséinek ötletességével – 1970-es kassai színházi előadását, példátlan módon, a (cseh)szlovák Oktatásügyi Minisztérium az iskoláknak körlevélben ajánlotta megtekintésre. A harmadik A rák évada. Olyan kortárs szerzők között leli meg a kitüntetett helyét, mint az Embólia kisasszonyt megteremtő Hajnóczy Péter, a minden bizodalmát Leukémia kisasszonyba helyező Eörsi István, a Hasnyálkával, illetve Mucival szoros viszonyt kialakító Esterházy Péter, továbbá a Sárfelirat Nagy Gáspárja, a Saját halál Nádas Péterje vagy a Túl a rákbarakkon Dobozi Eszterje. A mű tudósítói tárgyilagossággal és pontossággal számol be a 2008. szeptember 23-i műtétről, az egész rákos gyomra kioperálásáról, s arról, miként érte el a fekete humorral megfogalmazott célját: „kiírom magamból a rákot, ha belepusztulok is”. A válogatott verseskötet címadója, a Csillagromok így foglalja egybe az életért vívott küzdelmet a halálfélelemmel: „nem tudom meddig élek / nem tudom / a maradék időt / a délelőtt nem kérdez / nem marasztalja / az elmenőt / a golgota / keresztje mögött / remeg / a megfeszített árnya / miközben / a volt s a lesz között / egy fuvallat / a mindenség ajtaját / csendben kitárja”. Talán ez a költemény is jelzi, valóban, ahogy a korábbi kérdés feltételezi, Gál Sándor életének folyamatát jelentette és kísérte a líra. Mégpedig, a nemzetiségi sorsvállaló, „szolgálattevő” alkotások ismeretében meglepő lehet, ami a költészetét keretezi: a tárgyias, objektív kifejezésmód, az a világszemlélet, amely – többször vallott erről – a Bóják Nobel-díjas költője, Saint-John Perse hatásáról árulkodik. Erről a kozmikus képek vég nélküli hömpölygése, s azok az elemek, a föld, a víz, a szél, amelyek közül az utóbbit mint teremtő erőt egyik kötete címeként is szerepeltette. A most pedig az idő létfilozófiai kérdésével vívódva a mindig megújuló természet és a pusztulásra ítélt ember helyzetét szembesítve mintha azzal a jóvátétellel szolgálna, hogy a homo sapiens megőrizheti a világot, világát az érzékeiben és emlékeiben. Élete végéig, s ha alkotó, a halálán is túl, a műveiben, műveivel.

(Interjúnkban a Gál Sándorról készült fotók forrása az MMA Kiadó Közelképek írókról című sorozatában megjelent Gál Sándor-monográfia.)